John 
Federico García Lorca Ha elmúlik öt év című drámájával talán kissé nagy falatba harapott Zsámbéki Gábor, aki a Katona Színház számára állította színpadra a maga a szerzője által is „teatro imposible”, azaz bemutathatatlannak titulált darabot.
Vigyázat: történetet tartalmazhat!
Ha egy szóval kellene jellemezni a színi előadást, a legmegfelelőbb választás a „leírhatatlan” lenne, a szó minden pozitív és negatív értelmében. A darab önmagában sem könnyen emészthető, hiszen García Lorca művészi bravúrja ezúttal mellőzött majdhogynem minden követhető cselekményt, helyette inkább a szöveg líraiságát helyezte a középpontba.
A terjengős, szinte szabadvers szerű jobbára monológokból és néha párbeszédekből halványan felsejlik némi történet-szerűség: Fiatalemberünk a lélekben igen, gyakorlatban azonban nem beteljesült szerelem meddő gyönyöréért öt éves jegyességet tart fenn áhított menyasszonyával, aki a várva várt napon azonban köszöni szépen, de nem kér a házasságból. A Fiatalember ezután ráébred – mint előtte és utána oly sok férfiú tette – hogy rossz helyen, a nem megfelelő nőnél kereste a szerelmet, és amikor végre rátalál, kedvese képében ismét falakba ütközik. Végeredményben ez a „történet” egy mindenféle racionális időtől mentes, valóságosan kispolgári mese a véget nem érő csalódásról.
A szorványosan történetet is tartalmazó darabot néhol rikító, kissé túlgondolt és sehol sem vidám hangvételű epizódok szakítják félbe – a mesemondás szempontjából felesleges, látványra azonban megkapó részletek színes adalékokként szolgálnak a „fő történet szálhoz”. Ez egy nagyon erős macskaköröm: mivel nincsen történetünk, fő szála sem lehet, anélkül viszont a kiegészítések sem tudják kifejteni a megfelelő hatást, jobbára csak zavarba hozzák a nézőt.
Kompenzáció
Zsámbéki Gábor e darab esetében sokkal inkább rendező volt, mint festő. Fel- és elismerve a darab elmesélhetetlenségét, Khell Csörsz és Szakács Györgyi közreműködésével létrehozott egy szürrealista-festményt, ami képes szabadverset szavalni. A díszlet, a világ és jelenetek változását ábrázoló ablak és festmény, a rikító jelmezek és a néhol A varázsfuvolát idéző környezet valóban csodaszép, a maga szürrealitásában jobban befogadható, mint a kopott kanapén ülő férfi alakja.
Tovább is van, mondjam még?
Meglehet, hogy cselekménynek híján vagyunk, ez azonban nem korlátozta a darabban felbukkanó szereplők számát. A színpadon jócskán a teljes gárda felvonult valamilyen minőségben, még a takarítók is! A lista a „tovább is van, mondjam még?” hatását kelti: Bányai Kelemen Barna, Dankó István, Dér Zsolt, Elek Ferenc, Kovács Lehel, Lestyán Attila, Rohonyi Barnabás, Fullajtár Andrea, Gombó Viola, Jordán Adél, Pálmai Anna, Tóth Anita, Tóth Zsófia, Zsámbéki Jakab. Félreértés ne essék, a színészek alakítása feddhetetlen. Nem is játékok mint inkább jelenlétük, sőt, maga a darab az, ami a kérdéseket felveti.
García Lorca művei sohasem tartoztak az egyszerűen megérthető kategóriába, jelen esetben azonban egy új szintre lépett a Katona. Az előadást követően kiáromló tömeg egyöntetű, kissé zavart morajlásából összeálló vélemény tökéletesen összefoglalja a darabot: szép volt, de hogy mi és miért történt, rejtély marad.
