Eszter 
„…és az étterem tiszta! Nem amolyan Köjál tiszta, Monica tiszta!” – hangzik el a Jóbarátok (Friends, 1994 – 2004) című vígjátéksorozatban annak a színésznőnek a szájából, aki a televíziótörténet talán legviccesebb tisztaság- és rendmániás karakterét, Monica Gellert keltette életre. Az említett színésznő, Courteney Cox éppen ma, 2019. június 15-én ünnepli 55. születésnapját, én pedig úgy döntöttem: ez tökéletes alkalom arra, hogy a kedvenc sorozatomat ajánljam nektek, és meséljek egy kicsit a műfajáról, vagyis a sitcomról.
A sitcom az angol situational comedy, vagyis szituációs vígjáték kifejezés rövidítése; a televíziós sorozatok egyik – az angolszász világban kiváltképp elterjedt – altípusa, amelyet a legjobban e három szóval lehet leírni: helyzetkomikumon alapuló vígjáték. „Az önálló epizódok rendszerint 25–30 perc hosszúak, és többnyire egyetlen megoldásra váró probléma köré szerveződő humoros közjátékok sorozatából épülnek fel” – ilyen mondjuk a Sabrina, a tiniboszorkány (Sabrina, the Teenage Witch, 1996–2003) vagy az Egy úr az űrből (Mork & Mindy, 1978–1982). De persze, a sitcomok esetében gyakran megfigyelhető a több párhuzamos cselekményszál alkalmazása és az önálló epizódok összekapcsolása is – ilyen a Csengetett, Mylord? (You Rang, M’Lord?, 1988–1993) és igen, a Jóbarátok is.
Népszerűség a kezdetektől
„A hagyományos sitcom-hősök jellemzően középosztálybeli figurák, a történetek családközpontúak, a helyszínek rendszerint kertvárosi otthonok, középiskolák és belvárosi irodaházak.” Hasonlóan a szappanoperához, a sitcomok cselekménye főként épületbelsőkben játszódik, a hangsúly pedig a párbeszédekre helyeződik. A karakterek személyisége változik ugyan az egyes epizódok során – ahogy az megfigyelhető például a Jóbarátokban; gondoljunk csak Rachel személyiségfejlődésére! –, de a sitcom-figurák általában csupán kiszolgáltatott alanyai az újabb és újabb epizódok mulatságos alaphelyzeteinek.
Az első sitcomokat, köztük a Mary Kay és Johnny (Mary Kay and Johnny, 1947–1950) címűt az Egyesült Államokban készítették, és ahogyan ma, úgy a kezdetek kezdetén is rendkívül népszerűek voltak: az ’50-es években a Philip Morris által szponzorált I Love Lucy (1951–1957) négy szezonon keresztül vezette az amerikai nézettségi listákat. „Az Egyesült Államok mellett Nagy-Britannia a másik sitcom-nagyhatalom” – itt készült a feledhetetlen Waczak szálló (Fawlty Towers, 1975–1979) , az Igenis, miniszter úr (Yes, Prime Minister!, 1980–1988) és a már említett Csengetett, mylord? is. Természetesen a többi nemzet is próbálkozott/próbálkozik sitcomokkal, de egyáltalán nem könnyű feladat az amerikaiak és az angolok nyomába lépni… Azért hazai gyöngyszemet mindenképpen tudunk említeni, hiszen ki ne lenne oda a Família Kft.-ért (1991–1999)?! Nos, én személy szerint odavagyok érte, de hogy őszinte legyek: messze nem annyira, mint amennyire a Jóbarátokért… És azt hiszem, ezt még igen sokan elmondhatják magukról…
A Jóbarátok felér egy valós családi kapcsolattal – esetemben legalábbis tényleg!
„Véget ért az utóbbi évek legnépszerűbb és legdrágább tévésorozata” – írták szinte mindenhol 2004. május 6-a után. A New York-i Times Square-en tömegek nézték óriás kivetítőn az utolsó Jóbarátok-epizódot, amely minden idők egyik legfontosabb és legnézettebb (!) tévés eseményeként vonult be a köztudatba, lévén, hogy becslések szerint közel 50 millióan voltak kíváncsiak a sorozat záró részére, amely így az akkor 90 milliós nézőszámot produkáló Super Bowl után az év második legnézettebb televíziós műsora lett. Emlékszem, valamelyik országos csatornán leadtak egy összeállítást, amelyben a kamera hosszasan pásztázta a Times Square-en összegyűlt tapsoló, síró, ölelkező nézőket. És emlékszem: e képsorokat látva nekem is potyogtak a könnyeim. Monica, Rachel, Phoebe, Ross, Joey és Chandler addigra ugyanis már nemcsak a New York-i rajongók barátai voltak, hanem egy sárvári lányé is – igen, ez volnék én.
Tekintve, hogy 1994-ben négyéves voltam, engem csak a kétezres évek elején kerített hatalmába a sitcom, amely hat fiatal mindennapjait követte nyomon tíz évadon, s tíz éven keresztül. Akkor azonban olyannyira magába szippantott az egyébként fergetegesen megírt és képernyőre vitt történet, hogy azóta is úgy élek, mint azok az emberek, akik számára a Jóbarátok felért/felér egy valós családi kapcsolattal. A karakterek majdhogynem a legjobb barátaim lettek, a kiválóan megírt jelenetek és párbeszédek pedig még úgy is magukkal ragadnak, hogy esküszöm, kívülről fújom az egészet!
Egy idő után abbahagytam a számolást, tehát tippelni sem tudnék, hányszor láttam a tíz évadot, de bizonyára megszámlálhatatlanul sokszor, mivel mostanáig két DVD szettet is elfogyasztottam… Arról nem is beszélve, hogy bármilyen élethelyzetben képes vagyok idézni néhány odavágó sort valamely epizódból, nagy általánosságban leggyakrabban a kedvenc karakterem, Monica szájából. De természetesen mindenki más is a kedvencem. David Crane, Marta Kauffman és Ted Cohen remekül eltalálták a szereplőket, Courteney Cox, Jennifer Aniston, Lisa Kudrow, Matt LeBlanc, Matthew Perry és David Schwimmer pedig mérhetetlen alázattal, tehetséggel, lelkesedéssel, hitelességgel és persze, humorral keltették életre őket. A hat jóbarát jelenléte mellett a dialógusok adják a Jóbarátok igazi erejét – azok a dialógusok, amelyeket szerintem nem csak én tudok bármikor idézni…
Zárásként jöjjön is az egyik kedvencem:
Monica: Bár jómagam díjakat nyertem a szervezőképességemmel, de te is megoldod…
Phoebe: Díjakat nyertél?
Monica: Aha…nyomtattam magamnak párat.
Miért kötelező megnézni? Mert humoros, szórakoztató, olykor drámai és valóban feledhetetlen. Továbbá: minden idők egyik, ha nem a legjobb sitcomja.
Forrás: Film- és médiafogalmak kisszótára
