Vasvári Csabával beszélgettünk a látcső nélküli színházról, a vezetői és művészi hitvallásáról, a POSZT egyik versenyelőadásáról, és a jubiláló Szentendrei Teátrumról.
Corn&Soda: Sok éves színészet után intézményigazgató is vagy évek óta. Hogy alakult ez?
Vasvári Csaba: Ahány színházigazgató, annyi út. Lehetnek negatív inspirációk: a hiúság, a karrier-, a hatalom- és kéjvágy, vagy akár a mohóság. Lehetnek pozitív inspirációk is természetesen, és ezeknek a keveréke. Persze hajlamosak vagyunk magunkat szentnek látni, és másokat ördögnek, de én úgy érzem, hogy engem nem a mohóság hajt. Van bennem némi szervilitás, nem látom megalázónak az odaadást és nagyon szeretek tehetséges embereket kiszolgálni. Erősen hierarchizált rendszernek látom a világot, és számomra nyilvánvaló, hogy minden struktúrában vannak nálunk magasabb hatalmak. Nekem fontos valamilyen ügynek a szolgálata, a lehetőségek megteremtése mások számára. Sokgyerekes, pedagógus családban nőttem fel. Beosztással éltünk. Nálunk, faluhelyen természetes volt az, hogy ne csak magunkra gondoljunk, ha volt egy tányér eprünk, akkor azt nem egyedül ettük meg. Tudtuk, hogy vissza fogjuk kapni azt a gesztust a testvérünktől, a barátunktól, ha kiválasztjuk a legszebb, legpirosabb gyümölcsöt, és azt odaadjuk a neki. Szüleimnek karácsonykor – ha esetleg volt négy banánra volt pénzük -, akkor hármat megkaptak a gyerekek, és ők meg egyet elfeleztek. Nekem az volt a példa, hogy jó adni másoknak.
Van benned törekvés arra, hogy misszió legyen a tevékenységedben, és számodra a kultúra ennek a területet?
Igen, de most azért igyekeztem ezt távolabbról kiindulva megmagyarázni. Nagyon kézenfekvőnek tűnne az a válasz, hogy azért csinálja valaki a vezetést, mert azt gondolja, hogy jobban tudja azt másoknál. Én azt imént azt kerestem, hogy mi az a motiváció, ami elvitt ahhoz a döntésemhez, hogy felvállaljam a vezetői feladatot.
A missziód az, hogy a művész kollégáidnak teret, lehetőséget adj?
Vezetőként az a feladatom, hogy másoknak helyzetet teremtsek. Nekem nem az a dolgom, hogy egy évadban a színházamban eljátsszak öt főszerepet, és/vagy rendezzek tíz előadást.
A színészetedhez most hogy állsz?
Most éppen úgy állok, hogy az életemet kipucoltam a színészi feladatok tekintetében. Egyrészt azért, mert a vezetés nagyon lefoglal, ráadásul jubileumi évben is vagyunk, tehát még több a munka. A Szentendrei Teátrum vezetése egész embert kíván. Másrészt elkezdtem olyan dolgot csinálni, amihez fel kellett szabadítanom a lekötött vegyértékeimből egy újabb részt.
Megkérdezhetem, hogy mi ez a dolog?
Doktori képzésben veszek részt az ELTE-n. És nem utolsó sorban azt is gondolom, ahhoz hogy valami megszülessen, és jöjjenek új feladatok, valami réginek meg kell halnia. Magam mögött kellett hagyni azokat a régi dolgaimat, amikhez már nem fűződött elég motivációm.
Sok előadóművész azért nem tudja feladni a színpadot, mert azt mondja, hogy a közönség felől érkező energiaáramlás élteti őt. Neked ez nem hiányzik?
Én mindig szemérmes voltam, soha nem az motivált a színházban, hogy középpontban legyek. Nagyon szeretek emberekkel kapcsolatban lenni, de engem fáraszt a sztárság, vagy az, hogy mindig fókuszban vagyok. A színházat inkább azért csinálom, mert nagyon sok lehetőséget ad arra, hogy gondolkozzam magamon, a világon, az embereken. Feltegyem azokat a kérdéseket, hogy ki vagyok én, milyen a másik ember, és mi a dolgom a teremtésben. Erre jó apropó a színház, de ha ezt megkapom az élet más területén is, akkor nem érdemes csak azért színpadon lennem, hogy ne legyek máshol.
A POSZT-on hány előadást láttál?
Keveset sajnos, mert csak két napot vagyok itt, így három előadást láthattam a versenyprogramból. Szívesen néztem volna többet is, de ennyi volt most az időm.
Sokan azt mondják, hogy nem olyan jó a hangulat, mint régen. Te sok POSZT-on voltál korábban? Mit gondolsz erről?
Volt idő, amikor sokat jártam a POSZT-ra. Mi tudom én… Szerintem ezek öreges allűrök, hogy már semmisem olyan, mint régen. Nekem sem olyan a hajam, mint húsz évvel ezelőtt. Szerintem Pécs egy remek és gyönyörű város, a melegben sokan vannak az utcán, kedves kollégákkal lehet találkozni, a kevésbé kedves kollégákat pedig el lehet kerülni. A remek előadások között lehet látni pár kevésbé remeket. Szerintem erre jó a POSZT. Lehet mondani, hogy Bátonyterenyén 1382-ben édesebb volt a szilvalekvár, de az akkor volt.
A Debreceni Csokonai Színház Idióta című versenyelőadásnak – melyet Sardar Tagirovsky rendezett – a szakmai beszélgetése után vagyunk közvetlenül. Sok szakmai beszélgetést láttam a napokban, de ez nem volt „túlszakmázva”, mint több esetben. Miért volt ez szerinted?
Az Idióta nem is ad erre lehetőséget, mert megfoghatatlanul szép. Sardar Tagirovsky rendezése – jó értelemben – minden bekategorizálás és szakmázás elől eltáncol. Amikor beszélni akarsz róla, már nem tudod, hogy miről is beszélsz. Pont olyan, mint az élet. Nekem ez az előadás egészen különleges minőséget képviselt. Idejét sem tudom, hogy mikor láttam ennyire koherens, minden ízében különleges szövetet, ilyen különleges ízt, ennyire lélegzet visszatartó, megfoghatatlan érzetet. Kevés előadás láttam sajnos, de kicsit olyan érzésem van, hogy csütörtökig tartott a POSZT, és aztán jött az Idióta. Elhangzott a szakmai beszélgetésen, hogy Debrecenben az első két előadáson negyed-fél ház volt, aztán mégis jött a teltház. Lehet, hogy a debreceni Csokonai Színház igazgatója, Gemza Péter az elején szívta a fogát, de az előadást mégis csak beválogatták a POSZT-ra, remélem, hogy kap díjakat, de a különleges élmény azok nélkül is garantált lesz.
Neked most van a munka sűrűje a szentendrei nyári szabadtéri előadások miatt?
A kőszínházi évad fáradalmait a nyári színház lebonyolításával „pihenem ki”. A Szentendrei Teátrumnak a nyár a főszezon, de természetesen a kőszínházi időszakban is dolgozom. Színészként ebben az évadban kevesebbet vállaltam. Van, aminek most lett vége, és van, amit meg elkerültem.
Nagyon szépen fejezted ki magad. Nagyon megnézed, hogy mit vállalsz?
Sokszor hoztam régebben olyan döntést, hogy jobb valamit csinálni, mint semmit sem. Tény, hogy minden munkára igaz az, hogy valami tanulok belőle, még a leggyengébb vagy legellenszenvesebb rendezővel való munkából is. Ha mást nem, odaadást vagy alázatot. Sok év van már mögöttem, és úgy érzem, hogy az életem hátra lévő részében szeretnék olyan munkákat elvállalni, amelyek lehetőséget adnak arra, hogy elgondolkoztassanak az életről. Ha nem látom ennek a lehetőségét, akkor csak azért nem megyek bele valamibe, hogy legyen egy újabb munkám.
Azt mondtad, hogy sok év van mögötted, pedig nem vagy öreg. Itt volt a POSZT-on Bodrogi Gyula, aki a 85 évével elképesztő vitalitással és energiákkal volt jelen.
Jó, az a Gyula bácsi. Ő külön kategória. Vannak az emberek, és van Gyula bácsi. Ezek külön halmazok. Visszatérve az debreceniek Idióta előadáshoz kapcsolódó szakmai beszélgetésre: rádöbbentett ez az előadás, hogy a színház az egy fiatal műfaj. A színház az a fiatalok dolga.
Állandó téma mostanában, hogy a fiatal színészek nemzedéke megújította a színházi életünket, mert bátrabban fogalmaznak. Te hogy látod?
Egyetértek, és jönnek is az olyan előadások, mint az Idióta. A Szentendrei Teátrum idei évadának hívó szavai is a fiatalok és a zene. 50 évvel ezelőtt ebből a szemléletből indult ki a Teátrum.
Lesznek új bemutatók az évadban?
Csak azok lesznek! Bemutatók és magyarországi ősbemutatók, világpremierek. A Becézőszavak – ami Orlai Produkcióval közös – magyarországi ősbemutató. A hentes lánya egy monomusical Gubik Petrával, ősbemutató. Lesz egy Molnár Ferenc: Liliom, és lesz Balázs Ágnes Petőfi-játéka, ami szintén ősbemutató. Mind-mind csupa fiatallal alkotókkal, szereplőkkel. Lesz egy jubileumi operagálánk, amiben 20 fiatal operaénekes fog fellépni.
A Vízkereszt kinek a produkciója?
A Gyulai Várszínház és a Sztalker Csoport közös produkciója. A bemutató követő héten jönnek két előadás erejéig Szentendrére. Nálunk van az első vendégjátékuk. Ebben is garantáltan a fiatalok jelenléte.
Szerinted mi az oka ennek a friss lendületnek?
A rendszerváltás után volt egy meghökkenés a szakmában, amely pont az én generációmat érintette a legjobban. Vákuum alakult ki abban az időben. Csak találgatok, mert magunkra gyakran nehezebben látunk rá. A rendszerváltás előtti beidegződések, rutinok már nem működtek tovább, megszűnt a hazai film- és tévéjáték gyártás, az államilag dotált biztonságos rendszer. Megszűnt az, hogy majd az iskolásokat és a katonaságot beültetjük a nézőtérre, és akkor mindig van néző. Az élet új helyzetet hozott, ami ellen a szakma kézzel-lábbal tiltakozott, mert az ember alapjában véve fél az újtól. Mindenki próbálta a már elfoglalt területét megtartani, miközben a szőnyegeket húzogatták ki a lábak alól. A szakma az gondolta, hogy egyre vékonyabb jégen táncol, de ha le mert volna nézni a lába alá, akkor láthatta volna, hogy nem hogy jég nincsen alattunk, hanem már víz sincs. Mostanában kezd ez a helyzet tudatosodni, és teljesen más reflexet kell kialakítani. Más felkészültségre, gondolkodásmódra, másfajta színészi gyakorlatra van szükség. Én lenyűgözve nézem, hogy a Színműről, Kaposvárról kijövő fiatalok alsóhangon három hangszeren játszanak, négy labdával zsonglőrködnek, és tudják a helyből hátraszaltót.
Korábban a bizonytalanság félelmet szült bennetek, ami most nincs a fiatalokban?
Igen. Zárt világ volt a színház, amiben kevesek számára volt be- és átjárás. Ám hiába próbálják egyesek még most is zárttá tenni, ez a világ sokkal nyitottabbá vált. Mások lettek a relációk és az elváráshorizontok. Totálisan átrendeződött a színház és a színház körüli erőrendszerek.
Amikor fiatal színészeket, rendezőket kérdezek, sokszor nem is értik azt a kérdést, amiről beszélünk. Ők nem érzik bátornak a hozzáállásukat.
Persze, nem is érthetik a kérdést, nekik ez természetes, mert egy mostani huszonéves teljesen más perspektívából nézi, látja a színházat. Ezt el lehet tanulni tőlük, és én igyekszem is így tenni. 53 évesen már nekem sem kellene félnem, mert ha nem játszom valamelyik színházban, majd játszom egy másikban. Ha pedig nem játszom sehol, akkor azzal törődöm, ami éppen a dolgom, mivel a lelki és szellemi fejlődésemnek egy más szakaszában vagyok éppen. A tapasztalataim összegzése a feladatom, és azok átadásának a lehetőségét kell keresnem. A bátorságot mindenképpen tanulnunk kell a fiataloktól.
A kölcsönös áramlás megújítja a színházi szakmát?
Igen. A jobb szakmai műhelyekben ez mindig így volt, mert csak így lehet jó színházat csinálni. Voltak és még mindig vannak olyan beidegeződések, amelyek a generációk közötti áramlás ellen próbálnak hatni. Ami a nyitottság, az átjárhatóság ellen van, és valaminek a berögzítését akarja elérni, az szánalmasan naftalinszagúvá, mereven büdössé válik. Ha a kultúrpolitika megpróbál felvázolni egy egységes elváráshorizontot, az nekem mindig büdös, mert az beszűkít. Nem szabad a művészet számára kívülről elvárásokat megfogalmazni.
A Szentendrei Teátrum repertoárjának kialakításban megvan a szabadságod?
Persze.
Vezetőként te nagyobb hatással tudsz lenni a művészetre, mintha a színpadon állsz?
Ha igen, akkor ez felelősség, és ezt fel kell vállalni.
A Szentendrei Teátrum több játszóhellyel rendelkezik?
Igen. Négy helyszínen játszunk: a Főtéren, a Városháza udvarán, a Ferenczy Múzeumban, és a Dunaparti Művelődési Házban.
Hány előadásotok van idén nyáron?
Ha jól emlékszem 30.
A Szentendrei Teátrum más jellegű, mint a többi nyári szabadtéri színpad?
Igen, másnak érzem, mert jóval tágabbak a lehetőségeink. A nyári szabadtéri színházról az juthat az emberek eszébe, hogy kicsit habos-babos, könnyed, rózsaszínű. Hátradőlnek a székben, még lehet, hogy málnaszörpöt vagy sört is bevisznek a nézőtérre, és ülnek, mint a kertmoziban. A másik verzió, hogy nagy harsányan formátumokban kell gondolkodnia a rendezőnek, mert van egy hatalmas színpad, ami elé leültetnek több ezer embert, és távcsővel kell nézni a színészt, de még úgy sem látod az arcát. A Szentendrei Teátrum a harmadik út, mert művészszínházi vonalat képvisel a szabadtéri színházak között.
Van szentendrei törzsközönség?
Igen, van egy nagyon erős szentendrei réteg, akik szinte mindent megnéznek, de legalább ugyanannyian jönnek ide Budapestről, mert ott a távcsöves előadásokat kapnák inkább. Szentendréhez viszont nem kell látcső. Az intimitást, a rezdüléseket – ami a színház lényege -, nálunk látni még a hátsó sorokból is. Azok jönnek el hozzánk, akik a valódi színházra kíváncsiak, és nem a látványosságra. 50 év alatt alakult ki a Szentendrei Teátrumnak ez a fajta egyedisége.
Hány éve vezeted a Teátrumot?
3 éve.
Úgy érzed, hogy helyeden vagy Szentendrén?
Ezt másoknak kell eldönteni, de én nagyon jól érzem magam. Ennek sok oka van. Vidéki fiú vagyok, nekem természetesebb közegem egy kisebb város. A személyes kapcsolataim jók, itt nincs nagyüzem, emberléptékűek az elvárások. Nagyon jó a város viszonyulása a Teátrumhoz. Szentendre erőn felül járul hozzá a Teátrum működéséhez, országos viszonylatban a költségvetéséből a legnagyobb arányban költ a kultúrára. A kollégáimról, az egymáshoz és a munkához való viszonyulásukra pedig azt szoktam mondani, hogy már-már aggasztóan cuki. Nem tudom, hogyan hordott össze a szél ennyi kedves embert egy rakásba! Mindenki jó fej, kedves, motivált, és erőn felül teljesít. Az összes munkatársamra igaz ez.
Egész éves elfoglaltságot ad a Teátrum?
Igen, elég erőteljesen. Csinálunk egy Tavaszi Fesztivált is, és vannak évközi előadóművészeti programjaink is, de a fő munkánk a nyári színházhoz és a fesztiválokhoz kötődik. Csak a nyári évad szervezése is kitöltené amúgy az évet. Én már most a következő évaddal foglalkozom.
Köszönöm a beszélgetést. Sok sikert kívánok az idei és a következő évadokhoz.
Köszönöm.
1 thought on “Beszélgetés kávé mellett a POSZT-on – interjú Vasvári Csabával, a Szentendrei Teátrum igazgatójával”