Psyché Völgyben és Katlanban – interjú Ábel Stellával

Ábel Stellával, a Színművészeti Egyetem ötödéves hallgatójával beszélgettünk Psyché című monodrámájáról, a nyári művészeti fesztiválokról, mestereiről, és a pályakezdő színészek helyzetéről.

Corn&Soda: Hogyan kerültél kapcsolatba a színészettel?

Ábel Stella: Szolnoki vagyok, az édesapám a Szigligeti Színházban több operettben a karban énekelt, de amúgy nem volt más kapcsolatom a színészettel. 13 éves koromig az ének-zenei általános iskolában kórusoztam, és egyszer csak elkezdtem lázadni, valami nagyon „mást” akartam csinálni, így sportolni kezdtem. Az úszás volt a legszimpatikusabb, és jól is ment. 16-17 éves voltam, amikor nagyon összevesztem az edzőmmel, és abbahagytam, amit nagy veszteségnek éltem meg. Érdekesen alakult az, ahogy a művészethez visszataláltam. Egy évfolyamtársam szólt, hogy a Hamupipőke gyermekelőadáshoz szereplőket keresnek. A kóruséneklés miatt már volt színpadi tapasztalatom, szinte minden hónapban volt valami fellépés, bejártuk vele az országot. Gondoltam, miért is ne? Így kerültem be egy olyan kis társulatba, ami nagyon meghatározta a 17 éves időszakomat. A Szigligeti Színházban megrendezett színjátszó fesztivál közben, a büfében ülve hárman a csapatból egyszerre mondtuk ki, hogy mi itt érezzük jól magunkat, mi ilyen életet szeretnénk. Művész is lett belőlünk, két színész és egy táncos.  És még az is ide tartozik, hogy amikor kicsi voltam és megkérdezték, hogy mi szeretnék lenni, akkor azt mondtam, hogy „filmszerepvész”.

Jelentkeztél 18 évesen a Színművészetire?

Nem. Be sem mertem tenni oda lábam. A környezetemben azt mondták, hogy úgy sem lesz belőlem színész.

Kik mondtak ilyet?

Többek között az, aki a szolnoki kis társulatot vezette. Azt mondta, hogy úgysem fognak felvenni, csak ha fizetős iskolába megyek. Elmentem egy színész OKJ képzésre, ahol eltöltöttem 3 évet. 2 évig nem mertem felvételizni a Színművészetire. Az a kép élt bennem, hogy a Színház és Filmművészeti Egyetem egy hatalmas, méltóságteljes Akropolisz, nagy oszlopokkal és lépcsőkkel. Elképzeltem, hogyha abba a nagy épületbe bemegyek, és odaállok a felvételi bizottság elé, akkor mindenki engem fog nézni, és ki fognak röhögni azért, mert alkalmatlan vagyok a pályára. Fogalmam sem volt arról, hogy ki az a Máté Gábor, aki akkor indított osztályt, hogy ki az a Zsótér Sándor, ki az a Marton László, ki az a Hegedűs D.Géza, mivel addig még nem voltam budapesti színházban. Végül mégis elmentem a Zsótér Sándorhoz felvételizni, aki kivágott az első rostán. A következő évben a fizikai szakra pörögtem rá, sokat készültem, de bejelöltem a prózait is, mert miért is ne, ha már úgyis felvételizek. Mind a két szak rostáin továbbjutottam. A próza harmad rostáján heten voltunk a fizikaira is esélyesek. Marton Tanár Úrék megkérdezték, hogy ki melyik szakot szeretné jobban. Mindenki választott, én voltam az egyetlen, aki azt mondta, hogy annyit tudok csak, hogy ebbe az iskolába szeretnék járni, de az, hogy melyik szak lenne nekem a jobb, azt döntsék el a tanárok. Így kerültem a prózai osztályba. Ledöbbent a környezetem, hogy felvettek.

Az ötödévet kezded a Színművészetin. Milyen volt a négy év, milyen belülről az Színművészeti?

Az első két év nagyon kemény volt. Semmi időnk nem volt, de nem is mertem elmenni az egyetem közeléből sem, hogy mindig kéznél legyek. Aztán harmadév elején Marton Tanár Úr már nem jött többet. Nagyon megsínylettem a hiányát, mert nekem ő a mesterem. Ő az, akinek köszönhetem azt, ha lesz belőlem „valaki”. Ő vett fel, ő adott nekem esélyt a pályára. Ritka az olyan tanár, aki olyan alázattal, profizmussal vezet egy osztályt, mint ahogy ő. Ha ő “nagy munkát kért”, akkor harcoltunk a szabad termekért, hogy egész éjjel próbálhassunk. Ha egy jelenet nem sikerült jól, akkor mindig azt mondta, hogy „te ennél jobb színész vagy”.

Inspirált titeket?

Abszolút. Ritka az olyan nagy tekintélyű ember, mint Marton László. Rettenetes nehéz időszak jött onnantól, hogy már nem tanított minket. Az osztály kezdett szétesni. Voltak, akik már harmadév végén elkerültek színházhoz. Nekem sokáig nem volt semmi lehetőségem, aztán negyedévben elkerültem Veszprémbe. Az első munka nehéz volt, mert egy Csiky Gergely darabot próbáltunk. Merem vállalni, hogy Csiky Gergelytől a falra mászom. Aztán Marton László rendezte Veszprémben a Tartuffe-öt, amit imádtunk. Az osztályból négyen játszottunk benne. Csodálatos volt a munkafolyamat, olyanok voltunk, mint egy család. Új erőre kaptam, mert addig úgy éreztem magam, mintha le lettem volna hibernálva attól, hogy nem voltam eléggé használva.

Melyik munkádra emlékszel még szívesen?

A Szegedi Szabadtérin tavaly bemutatott, Hegedűs D. Géza által rendezett Rómeó és Júliára. Négyen lányok énekeltünk abban az előadásban az osztályból. Három hétig csodálatos atmoszférában dolgoztunk a csapattal Szegeden. Maradandó élmény volt négyezer ember előtt énekelni.

Hogyan jött az ötlet, hogy Weöres Sándor Psychéjéből monodrámát csinálj?

A Psychéhez a végső indíttatás az volt, hogy szeptemberben rám szakad, hogy a két veszprémi bemutatón kívül nincs más munkám, vagyis van 6 szabad hónapom. 17 évesen olvastam először és nagyon szeretem ezt a művet, tehát már régóta érlelődött bennem a gondolat, hogy meg kellene csinálni egyedül. Az idő sokat segített abban, hogy jól megismerjem a művet, sokat foglalkoztam vele. Hat hónapot dolgoztam a szövegen. Kaptam kis segítséget Dohy Balázs dramaturg hallgatótól, illetve Upor Lászlótól, Forgács Pétertől és Bagossy Lászlótól is. Március 30-án mutattam be az Ódry Színpadon, és azóta megy, jó visszajelzéseket kapok. A Művészetek Völgyében és az Ördögkatlan Fesztiválon is bekerült a programba.

A Psyché kapcsán óhatatlanul eszembe jut Bódy Gábor legendás filmje, a Nárcisz és Psyché. Hatott rád?

Sokat segített az, hogy Bódy Gábor nagyon érdekes dramaturgiát használ. A film a Weöres szerinti harmadik ciklussal, a Wesselényi Mika szöveggel kezd. Én rengeteget szenvedtem azzal, hogyan indítsam el a történetet. A mű látszólag próza-vers „katyvasz”, sok visszautalással, ahogy egy költőnő naplószerűen megemészti a történteket, majd megírja. Bódy Gábor azt is megjeleníti az országgyűlés jelenetben, hogyan tud egy nő érvényesülni a férfiak között, ami Weöres Sándor fricskája arról, hogy egy nő is tud olyan erős lenni, mint egy férfi. Ilyen nőalak nem sok volt a magyar történelemben. Ezt én is bele akartam fogalmazni, de nem fért már bele az egyvelegbe. A célom az volt, hogy egyszerű és érthető legyen az előadás.  Bagossy Lászlóval volt egy beszélgetésünk arról, hogyan lehet erős keretet adni az egésznek. Meggyőzött arról, hogy legyen ez a gyász, a Lónyay Erzsébet Laczi iránt érzett be nem teljesült szereleme, és ne féljek ugyanazt az eszközt használni az elején és a végén is; a néző így tisztán meg fogja érteni.

Eddig csak férfi alkotókról beszéltünk. Weöres Sándor írta a művet, volt a Bódy Gábor filmje, és nemrégen Vidnyánszky Attilának egy színházi változata.

Igen, ezért is gondoltam az elejétől kezdve, hogy férfinak kell rendeznie, nehogy átforduljon az egész „emanci punci” helyzetbe. Tárnoki Márkot kértem fel, aki most végzett Ascher Tamás osztályában rendező szakon. A sors fintora, hogy neki az volt az első gondolata:  Lónyay Erzsébetet férfinak kellene játszani. Mucsi Balázs látványtervezővel kiegészülve életem eddigi legjelentősebb munkafolyamata volt. Szerintem olyan alázattal dolgoztunk, ahogy az író a szöveghez viszonyult, és nem sült el rosszul.

Nagyon sok a sikeres monodráma a színpadokon, miközben nagyon nehéz színészi feladat. Miért?

Ezt a formát mindenkinek ki kellene próbálnia. Van olyan osztályfőnök a Színművészetin, aki azt kéri, hogy a tanítványai állítsanak össze egyedül egy félórás előadást. Azért is van sok monodráma, mert a színészetben túlképzés van, és akinek nincs munkája, az csinál magának, ahogy ezt tulajdonképpen én is tettem.  Nem volt dolgom hónapokig, az osztálytársaim el voltak foglalva, így egyedül csináltam meg. Nem beszélve arról, hogy a további munkáinkhoz jó referencia egy saját előadás, mert ha elhívok egy rendezőt, akkor sokkal többet lát belőlem, mint egy pármondatos szerepben egy nagyszínpadon.

Említetted, hogy túlképzés van nálunk. Hogyan készülsz arra, hogy egy év múlva végzel a Színművészetin?

Túl vagyok egy telefonálós kanosszajáráson. A huszadik beszélgetés után – ami rendezőkkel történt – eltűnt az idegrendszerem. Beszéltem színház igazgatókkal, fiatal és idős rendezőkkel, tanárokkal, sokan meg is néztek. Dicsérnek, de ha nincs ajánlóm a szakmából, akkor megáshatom a síromat, és belelőhetem magam. Ezt a saját bőrömön tapasztaltam. A Psychét tényleg sokan látták a szakmából, szerették és mondták, hogy komoly vállalás, teljesítmény egy negyedéveshez képest, de azt is mondták, hogy most éppen nem tudnak sehova besuvasztani.

Mit jelent az, hogy besuvasztani?

Színházban gyakorlati helyet adni. Azért telefonálgattam, hogy jövőre ne kilenchónapnyi semmittevés után vegyem át a diplomámat, hanem dolgozzak meg érte. Rettegtem a telefonálgatástól, hiába mondták sokan, hogy nincs mitől tartanom. Az volt a legnagyobb félelmem, hogy nem lesz gyakorlati helyem, mert már minden osztálytársamat „elvitték”. Bontottam egy bort, rágyújtottam, majd elkezdtem felhívni budapesti és vidéki igazgatókat, rendezőket, aztán rájöttem, hogy lehetek szőke, vagy nem szőke, vagy akármilyen, ha valakinek kellek, akkor majd úgyis megtalál.

Társulatban szeretnél dolgozni?

Fogalmam sincs. Most felültem egy hullámra, aztán meglátjuk, mit hoz az élet. Úgy fogalmaznék, hogy most tanulok élni.

Sok a nyári fesztivál, szabadtéri lehetőség. Ez jó a szakmának?

Igen. A Művészetek Völgyében a Globe Sátor a Színművészetisek helyszíne volt. A Psychét eljátszhattam ott is, és 100 fő fölött volt a nézők száma. Nagy vihar volt, szakadt az eső, dörgött az ég. Üvöltenem kellett, hogy egyáltalán halljanak, olyan volt, mintha egy gépházban kellett volna beszélnem. Ráadásul akkora volt az eső, hogy húsz perccel előbb kellett kezdeni az előadást, mert nem lehetett kint hagyni a nézőket a szakadó esőben. Szinte belöktek a színpadra, hogy kezdjem el. A színpadon kötöttem meg a ruhámat, a papucsom pedig ott maradt a szélén a nagy sietségben.  Jó volt az eső dramaturgiája, csak nagy falat volt a helyzet. Igazi kihívás volt.

Többször emlegetted a szakmádban a túlképzést, miközben azt is látni, hogy nagyon sok a színház – szerencsére – a több évtizeddel ezelőtti időszakhoz képest.

Igen, valóban sok játszóhely és program van, de csak ebben az évben 50 fő fölött van a végzett színészek száma. Budapest, Kaposvár és nem beszéltünk még arról, milyen sokan végeznek a határon túl, akik aztán Magyarországon keresnek lehetőséget. Ezt a magas létszámot már nem tudja felvenni a színházi szakma. Szerintem nincs arányban a képzés és a piac.

Veszprémben idősebb színészekkel dolgoztam. Lukács Sándorral, Szombathy Gyulával, Szilágyi Tiborral. Sokat beszélgettünk, nagyon jól kijöttem velük. Tőlük tudom, hogy nekik még a pályájuk elején kötelező volt vidéki színházba szerződni, meg a rengeteg tévéfilm miatt az ő idejükben nem volt olyan probléma, hogy valakinek ne legyen helye.

Szinte minden interjúmban előjön az, hogy az elmúlt pár évben a fiatal színész-rendező generáció megújított a szakmát. Hogy látod ezt?

A fiatalok közül dolgoztam ifj. Vidnyánszky Attilával és Kovács D. Danival is, és nagyon sok munkájukat láttam. Attila tanársegédünk is volt, és az Ódryn az Ahogy tetsziket rendezte az osztálynak. A Sztalker Csoport olyan tábort épített maga köré, hogy mindig teltház volt az előadásainkon. Komplett gimnáziumok jöttek fel vidékről és imádták az előadást. Most pedig Kovács D. Danival dolgozunk egy izgalmas munkán, Peter Weiss Marat/Sade című legendás darabján. Nagyon vagány előadás lesz, nagyon vagány díszlettel.

Kimondtad a vagány szót. Ez művészi bátorságot is feltételez?

Igen. A fiatal rendezők új dolgokat keresnek. Az Ahogy tetszikben szerintem Attilának az volt nagy találmánya, hogy olyan zenéket játszottunk, énekeltünk, amik divatosak mint például a Hiperkarma vagy Johnny Cash. Fontos volt a mozgás szerepe is, minél könnyedebb annál nagyobb bravúr.

Teltházak vannak a Sztalker Csoport és a K2 Színház előadásain; ezt fesztiválokon vettem észre. Szerintem akkor lesz valaki kiugró, ha megvan benne az a tudás is, amit az idősebb mesterektől megtanult. Kovács D. Dani például sokszor emlegeti Székely Gábort, aki a mestere volt. A mestertől tanult tudás vegyül az újfajta szemlélettel, és ettől lesz igazán jó.

Ez a jelenség nálad hogyan jelentkezik?

A Tartuffe-ben együtt játszottam Lukács Sándorral, Gáspár Sándorral, Szombathy Gyulával.  Nagyon jól kijöttem az idősebb generációval, rengeteget kaptam tőlük. Lukács Sándorral volt közös jelenetünk, és azt vettem észre, hogy amiatt, hogy mindketten Marton Tanár Úr színészei voltunk, meg volt köztünk az összhang. Az autóban hazafelé Luki hozta szóba, hogy mennyire szereti a közös jelenetünket, mert nem voltak bennünk kérdések.  Ahogy elindult a próba, a munka azonnal ívelt felfelé. Hegedűs D. Gézával is szeretek együtt dolgozni a Marat/Sade-ban. Megszűnik az osztályfőnök és tanítvány viszony, egyformán színészek vagyunk a színpadon. Ez nagyon jó.

A monodrámához is kell egyfajta bátorság.

Kell, hisz nincsen segítség a darab közben. Múltkor kérdezte tőlem valaki, hogy van-e súgó? Nincsen. Hol lenne? A kád alatt, ami az egyetlen díszlet a darabban? Az egyébként jellemző a generációnkra, hogy nem igényeljük a súgót. Marton Tanár Úr mondta, hogy ha biztosra tudjuk a szöveget, akkor a munkafolyamat alatt belénk ivódik, bekerül a „biológiánkba”. Azt mondta, ha a szerep benne van a „biológiánkban”, akkor a szövegtévesztés nem lehet hiba, mert már azonossá vált velünk a mondanivaló. Ez biztonságot ad nekünk és a váratlan helyzetekre is felkészít minket.

Milyennek látod a nyári művészeti fesztiválokat?

Nagyon szeretem a fesztiválokat, mert rengeteg fiatal színész vesz részt, vagy van jelen. Már várom az Ördögkatlant is. Megnézzük egymást az előadásban, utána beszélgetünk, ismerkedünk. Nagyon jó volt ezt a dolgot megélni a Völgyben. Ki, mit képvisel, hogyan oldanak meg helyzeteket? Sokan eljöttek engem is megnézni. Ez kölcsönös dolog. És azért is jók a fesztiválok, mert a nézők olyan szabadságot érezhetnek, ami kőszínházban nem létezik. Beülhet a fröccsel vagy a sörrel a kezében, és azzal a tudattal van ott, hogy a fesztiválon bármit csinálhatna, de azt a másfél órát most az előadásra szánja, aztán mennek bulizni, vagy újabb programra. Sokan nem szeretik azt a konzervatív színházi formát, hogy ülnek egy konzervdobozban, mint egy hal, és oda vannak kényszerítve, hogy végignézzék, még akkor is, ha nem tetszik. Becsukjuk az ajtót a nézők mögött, és ott kell maradniuk.

A több száz évvel ezelőtti színházakban szabadon jöttek-mentek az emberek. Arra a szabadságra gondolsz?

Igen, és ezért működött a manierista vonal és a francia klasszicista színház a zárható páholyokkal, vagy természetesen az ókori görög színház is. Az emberek ehettek, ihattak, még beszélgethettek is.

Azt hangsúlyozod, hogy a színház régen inkább közösségi tér volt, és ezt hozza vissza fesztivál világa?

Pontosan. Sok a kötöttség a mai színházban. A Psyché bemutató előtt volt pár nyílt próba, ahova csak ismerősöket hívtam el, mert a jelenlétük megnyugtató volt, és utána szabadon elmondhatták a véleményüket. Ott volt egy zongoraművész ismerősöm, aki megkérdezte tőlem, hogy behozhatja-e a sörét. Azt mondtam neki, hogy miért ne?

Ezzel azt mondod, hogy a színház kezd visszatérni a gyökereihez?

Igen. Az összművészet használatával, és a nagyobb szabadsággal.

Kiket említenél, akik meghatározóan hatottak az rád a színészet terén?

Marton Tanár Urat már említettem, akit a mesteremnek tekintek. A rendezők közül Kovács D. Dani azzal, hogy ő az első aki nagy feladatot bízott rám. Színészek közül Szombathy Gyula azzal, amilyen alázattal dolgozik, és ahogy egyáltalán beszél. Könnyeden és precízen. A közös munkánk során nagyon figyeltem őt, és rengeteget tanultam tőle. Nekem ő nagy példakép. Egy nagyon szép cigarettatárcát kaptam tőle, ami a kabalám. Ha nincs nálam, akkor meg tudok bolondulni. Érdekes, hogy nem beszélgettünk sokat, nem is volt sok közös jelentünk, de egyszerűen a jelenléte meghatározó volt, még akkor is, ha csak takarásban volt. Sokáig nem beszéltem szépen, ezzel most is van gondom. Tudtam, ha a Gyuszi ott ül a takarásban, akkor biztos megjegyzést tesz arra, ha rosszul beszélek, ezért a mondataimat addig gyakoroltam, hogy ne tudjon belekötni. Gáspár Sándorral is a Tartuffe-ben dolgoztam, aki szintén meghatározó személyiség. Csodálatosan dolgozik, ahogy fokozatosan felépít valamit, és mindezt könnyedséggel teszi. Mondtam neki, hogy „Csámpi, ha olyan idős leszek, mint te, olyan akarok lenni, mint te.”  És persze Lukács Sándor. Nagy szerencsém volt, hogy pont akkor hozott velük össze az élet, amikor a legnagyobb szükségem volt rájuk, mert ők megköveteltek egy színvonalat, és inspiráltak. Életemben először nem volt egyszerű egy hatszáz fős nézőteret „bebeszélni”. Amit általuk  tanultam, azt tudtam hasznosítani akkor, amikor a Művészetek Völgyében jött a vihar, és nem fogott ki rajtam a helyzet, nem ment el a hangom a kiabálástól.

Mi lesz a következő munkád?

Az Ódryn Peter Weiss darabját, a Marat/Sade-ot mutatjuk be, a Dani rendezésében, amiben jelentős szerepem van, Charlotte Corday. Az előadásban van egy rács, mert elmegyógyintézetben játszódik az egész, és mögötte kell beszélnem, énekelnem, ami újabb kihívás számomra.

A Színművészeti – a szakmaiságon túl – felkészít a pályára?

A Színművészeti egy merő görcs. Nem szeretem, amikor egy rendező az egyetemi versenyistállóban néz meg minket. Most élni tanulok, nem pedig magamat hasonlítgatni, amiben barátaim és az idősebb pályatársak segítenek.

Miért van ez a jelenség Színműn?

Azért, mert egy olyan intézménybe, aminek magas a szakmai színvonala és évszázados hagyománya van, presztízs odajárni. Az is meghatározó, hogy mennyire erős az aktuális osztály. Idősebb kollégáktól tudom, hogy rengeteg osztályból mára a töredéke maradt csak a pályán. Ez olyan, mint a bor, hogy egyik évben ilyen, a másik évben olyan az évjárat minősége.

Ez jó végszó, hogy hisz a villányi borvidéken, az Ördögkatlan Fesztiválon adod elő legközelebb a Psychét. Sok sikert kívánok hozzá.

Köszönöm.