10 előtt és után – interjú Székely Csaba drámaíróval

Székely Csaba drámaíróval beszélgettem többek között a 10 című darabjának sikeréről, a pályájáról, és a kortárs magyar dráma helyzetéről.

Corn&Soda: Idén a Radnóti Színházban látható 10 című drámád kapta a legjobb előadás díját a Színikritikusoktól, és a POSZT-on is díjazott lett. A 10-ben az ember esendőségét mutatod meg. Meg lehet egyáltalán felelni a bibliai Tízparancsolatnak?

Székely Csaba: Lehetetlen teljesen megfelelni. Az elmúlt évszázadokban az életmódunk annyit változott, hogy vannak parancsolatok, amelyek betartáshoz másfajta élet lenne szükséges. Napjaink életmódja például lehetetlenné teszi a hetedik napon való pihenést. De a Tízparancsolat lejegyzése óta átalakult a bűnről való vélekedésünk is. Bizonyos bűnöket már kevésbé tartunk súlyosnak, ezért hajlamosak vagyunk azokat lazábban kezelni. Mint például a paráználkodást. Ami pedig az esendő embereket illeti: az összes dráma az esendő emberrel foglalkozik. Amikor történelmi nagyságokról, hősökről írunk, akkor is az ő esendőségüket mutatjuk be. Ha nem buknának a hősök, akkor nehezen lehetne drámát, tragédiát írni.

A 10-ben mindenki elkövet valamilyen bűnt, miközben a mai embereket a tökéletesség mánia terheli. Mi a véleményed erről?

Az a társadalmi normarendszer, aminek ma meg kell felelni, még nagyobb terhet ró a mai emberre, mint a Tízparancsolat. Hogyan kell kinézni, hogyan kell viselkedni, hogy elfogadjanak? Ha valaki vezető funkcióra pályázik, elvárják tőle, hogy legyen vallásos, legyen felesége, gyereke. Ha képernyőn jelenik meg, nézzen ki jól. De a szépség- és fiatalság-kultusz, az egymással való érintkezés normái, hiába céloznak meg egy tökéletes társadalmat, valójában nagyon korlátozóak, tehát az eredmény sem tökéletes, mert ha kivesszük az életből a szabadságot, akkor az nem lehet tökéletes.

A 10-ben a bűnös szereplőket elkezdjük elfogadni, megszeretni. Ez cél volt a részedről?

Az szokott a célom lenni, hogy megértsük, hogy a szereplő mit miért tesz. Magamból, a környezetemből, az eddig élettapasztalataimból indulok ki akkor, amikor valamit leírok, és karaktereket találok ki. Ilyenek vagyunk. Nem valószínű, hogy azokat a dolgokat, amelyek megjelennek a darabban, sokan átélték, de a motivációikat – reményeim szerint – meg tudjuk érteni, mert hasonlóak hozzánk, hasonlóan éreznek, gondolkodnak, mint mi, átlagemberek.

Hogyan került a 10 című drámád a Radnóti Színház színpadára?

Kováts Adél eredetileg egy új, 2-3 szereplős darabot szeretett volna tőlem, mivel a Radnóti színpadának leszűkülése miatt ott most csak kis térben lehet dolgozni. Nekem egyetlen ilyen darabom van, a Semmit se bánok, ami most a Rózsavölgyi Szalonban megy. Ebben a darabban családon belüli bántalmazás is van, és akkoriban mutatták be a Radnótiban A párnaembert, amiben szintén előjön ez a téma, ezért a Semmit se bánok nem passzolt az évadhoz. Abban maradtunk, hogy gondolkodom, és lehet, hogy majd írok valamit. Adél közben felhívta Sebestyén Abát, hogy rendezzen valamit a Radnótiban. Aba tudott arról a darabomról, amit a Szebeni Nemzeti Színháznak írtam, és a 10 korábbi változata volt. Mondta Adélnak, hogy azt szeretné megrendezni, bár igaz, hogy nem 2-3 szereplős, hanem tíz, de úgy képzeli el az előadást, hogy nem lesz szükség nagy színpadra. Így végül két ember helyett most – a zenészekkel együtt – tizenkét ember van a színpadon.

Mennyire folytál bele a Radnótis 10 című előadás napi alkotó folyamatába?

Abával úgy szoktunk együtt dolgozni, hogy jelen vagyok az olvasópróbákon. Egy-két hétig ott vagyok, mert azalatt dől el, hogy a szövegemből mi marad, mire nincs szükség, illetve mit kell kicsit átírni. Mindig van valami, egy-két mondatot ideteszünk, odateszünk. A főpróba hetében újra ott voltam, de akkor már készen állt az előadás.

Februárban a 10-ről szóló írásomban ezt írtam: „Nagy az esély, hogy jönnek majd a díjak is.” Bejött. Éreztétek előre?

A díjakat nem, de azt éreztük, hogy valami különleges van születőben, mert annyira jó volt a csapatmunka. Nagyon jó érzés volt, hogy ez a sok ember így egymásra hangolódott. Új gondolatok születtek, amik bekerültek a közösbe. Van olyan egy színház életében, hogy olyan darabot kell eljátszani, amihez nincs kedve senkinek, de nem nagyon lehet a szerepet visszaadni. Ez a szöveg viszont foglalkoztatta a Radnótis színészeket, mindenki lelkes volt, és összekovácsolódott a csapat. Nem csak szöveges, hanem énekes-zenés próbák is voltak, és a zene külön emelkedettséget adott. Valami olyasmi érzés volt az emberekben, hogy ilyen jellegű előadás, ami éppen születik, most nincs Budapesten.

Mi volt az inspirációd a 10 megírására?

A Szebeni Nemzeti Színház számára készült, és ott a rendezőnek az volt a kiindulópontja, ötlete, hogy nézzük meg, milyen a mai ember viszonya a valláshoz. Kitaláltuk, hogy legyen a darab szerkezeti alapja a Tízparancsolat. Aztán elkezdtem dolgozni a szövegen, és a darab más irányt vett, a kezdeti ötlethez már nincs sok köze. Az megmaradt, hogy a Tízparancsolat határozza meg a szerkezetét, de végül emberi sorsokról szól, bűnről, keresésről.

Hogyan, mikor szembesültél azzal, hogy van tehetséged az íráshoz?

Még most sem vagyok ebben biztos… Annyit kínlódom azzal a darabbal, amit éppen írok, hogy az az érzésem, hogy semmit sem tudok a színházról. Hogy fogom én ezt megcsinálni?

Ez normális. Minden író ezt mondja alkotás közben. Mégis, hogyan alakult ki az, hogy hivatásos író lettél?

Mindig szerettem írni, de tíz évvel ezelőtt dőlt el, hogy drámákat fogok írni. Egyetemista koromban már írtam ezt-azt, és azt gondoltam, hogy regényíró lesz belőlem. Próbálkoztam prózával, de végül beszippantott a színház. És rájöttem, hogy nekem sokkal könnyebben megy a drámaírás, mint a próza. Kivéve most, amikor éppen nem.

Szüleid hogyan viszonyultak ahhoz, hogy a művészetet választottad hivatásodul?

Anyukám nem él, és már akkor sem élt, amikor én erre a pályára léptem, így ő sajnos nem érte meg, hogy ez lett belőlem, ami lett. Amikor elváltunk, még úgy volt, hogy Kolozsváron fogok tanítani. Apukám támogatott, nem volt kifogása ellene, sőt, bízott a képességeimben. Most is bízik.

Magyarországon nem tudok olyan egyetemi képzésről, hogy drámaírói. Marosvásárhelyen van, amit te elvégeztél. Milyen képzés volt ez?

Egyetemi szinten talán nincs Magyarországon, de lehet jelentkezni szépíró kurzusokra, legalábbis régebb lehetett, ahol Kárpáti Péter oktatott drámaírást. A Marosvásárhelyi Művészeti Egyetemen van kétéves drámaírói mesterképzés, ami nagyon hasznos dolog, mert a drámaíró szakmának vannak a legjobban elsajátítható fogásai. Versírást azt hiszem, nehezebb tanítani, mert ott forradalmárnak kell lenni. Drámánál viszont akkor jársz jól, ha követed a szabályokat. Ennek mondjuk ellentmond a 10, mert egyáltalán nem követi a drámaírás szabályait. Hagyományos értelemben nem is dráma.

Az a furcsaság a drámáknál, hogy az irodalmi szövegekkel ellentétben a papíron lévő szöveg csak a fele a műnek, mert az a lényeg, ami a színpadon történik. A dráma tehát végső soron nem is irodalom.

Székely a neved és Csaba is vagy, ami ez nagyon erdélyi. A családi múlt, gyökereid foglalkoztatnak?

Családfakutatásba még nem kezdtem, de sorra fogom valamikor keríteni. Egyébként azért is vagyok Csaba, mert a 80-as években az erdélyi magyar újszülöttek neveit lefordították románra, és úgy kerültek be a személyi igazolványba. A Miklósból például Nicolae lett. A szüleim így babráltak ki a hatóságukkal, hiszen a Csabát nem lehet lefordítani.

14 műved közel 40 bemutatója volt különböző színházakban 2011. és 19. között. Hogy éled meg a sikert?

Még nem számoltam soha össze. Nem szoktam ezen gondolkodni, egyszerűen csak dolgozom. Nincs ügynököm, aki ostromolja a színházakat a szövegeimmel, én sem szoktam ezt tenni. Ami a szövegeimmel történik, és az előadások sorsa már nem rajtam múlik. Ha jók a színészek meg a rendező, akkor van siker, ha meg nem, akkor nincs.

2009-ben elhoztad a BBC rádiójáték-pályázata legjobb európai drámájának járó díját. Hogy-hogy elindultál ezen a pályázaton?

Akkoriban rádióban dolgoztam és a híradószerkesztő kolléganőm fedezte fel ezt a pályázatot. Tudta, hogy írok, és rávett, hogy induljak a pályázaton. Persze nem akartam, mert angolul kellett írni, és féltem a rádiójátéktól. A kollégám kitartásnak köszönhetően szerencsére belevágtam, és én lepődtem meg a legjobban, hogy nyertem. Akkor azt gondoltam, hogy ez a sikerem nem lehet véletlen, talán azt jelenti, hogy ez az én utam. Pont abban az évben indult a drámaírói mesterképzés Marosvásárhelyen, ahová be is iratkoztam. Így léptem a drámaírás ösvényére.

Mi lett a rádiójátékod sorsa?

A BBC elkészítette a rádiójátékot, amit később a Brit Írószövetség is díjazott. Írószövetségi tagságot is kaptam. Nagyon büszke voltam rá és viccesnek éreztem, hogy a Brit Írószövetségnek a tagja vagyok, a magyaré viszont nem. Ez két évig tartott, meghosszabbíthattam volna, ha akarom, de nem láttam értelmét. Poénnak, érdekességnek jó volt. A rádiójátékot később átírtam monológgá, és Sebestyén Aba – akivel sokat dolgozunk együtt – előadta Szeretik a banánt, elvtársak? címmel. Budapesten is játszotta. Később Sztarenki Pál rendezte meg Zalaegerszegen, és készült belőle Nagyváradon egy román nyelvű előadás is egy független színházban.

Van olyan író, akit fő mesterednek, inspirálódnak tekintesz?

Jó, ha van egy minta vagy mankó, akitől tanulni lehet. Nekem ilyen volt az elején Csehov és Martin McDonagh. Egyébként meglepően sok a rokonság közöttük, Martin McDonagh-nál több csehovi elemet fedeztem fel.

Mit jelent 2019-ben az, hogy szabadfoglalkozású író?

Szerencsés vagyok, hogy ez nálam hivatásként működik. Sejthető, hogy azért ez nem fenékig tejfel. Elég, ha csak annyit mondok, hogy nyáron a színházak nem működnek, így eleve nyáron nekem nincs jövedelmem, továbbá nem illetnek meg olyan jogok, mint egy rendes munkahellyel rendelkező személyt. De nagyon sok szabadságot és lehetőséget biztosít. Sokat utazhatok, és úgy oszthatom be az időmet, ahogy akarom.

Az Öröm és boldogság, mely az erdélyi meleg helyzetéről szól, már több bemutatót is megért Magyarországon, most éppen a Czeizel Gábor rendezésben a Spirit Színház repertoárjában van. Mi foglalkoztatott ebben a témában?

Az erdélyi magyar melegek speciális helyzetben vannak, mert ők egy kisebbségen belüli kisebbség. Engem – mint egy ország kisebbségének a tagját – érdekelt ez a különleges kisebbségi kérdés.

Miben látsz más hozzáállást a határon túli magyarok mentalitásában?

Az eltérő szóhasználatunkon kívül azt vettem észre, hogy igénytelenebbek vagyunk. Nem úgy értem, hogy szakmai téren, hanem például a szolgáltatások terén. A magyarországi kollégák sokkal inkább panaszkodnak, hogy éppen milyen az az ital vagy az a hotel. Ha messziről kell egy előadáshoz vagy forgatáshoz jönni, akkor morognak, mi pedig ezzel nem foglalkozunk, nekünk az is jó. Jobban hasonlítunk a vidéki színészekhez. Vidéken nincs szinkron, forgatás, ezért több idő van egymásra, előadások előtt és után büfézés, beszélgetés van. Budapesten nagy a rohanás, ezért hűvösebbek is a társulati viszonyok, mint a határon túl vagy vidéken.

Kováts Adél azt mondta, hogy a Radnótiban a 10 című előadásban nagyon összejött a színész csapat.

Igen, az előadásnak volt némi közösségépítő jellege is. Tulajdonképpen tíz főszerep van, így mindenkinek nagyon jelen kell lenni. De nemcsak a színészek, hanem a zenészek is szeretnek benne lenni.

A Radnóti kis színház, miközben hatalmas sikerrel megy a darabod. Nem zavar, hogy sokkal többen láthatnák nagyobb nézőtérrel?

Ezzel nincs mit tenni, ez az előadás a Radnóti kisebb terében jött létre, de nem hiszem, hogy a Vígszínház nagyszínpada elbírná ezt az előadást. Pécsett, a POSZT-on a színház Kamaratermében – ami 300-400 férőhelyes lehet -, nagyon jól működött, szerintem ilyen lehet még az ideális méretű helyszín a 10 előadáshoz.

Mennyiben befolyásol téged az, hogy kisebb vagy nagyobb színpadra írsz drámát?

Nem rajtam áll, hogy hova fog kerülni a darab. Szatmáron a Semmit sem bánokot nagyszínpadon játszották, miközben a darab helyszíne egy szűk garzonlakás, ezért nem tudtam volna nagyszínpadon elképzelni. Amikor pedig a Vitéz Mihályt írtam a több tucat szereplővel, csatajelenetekkel, akkor biztos voltam abban, hogy nagyszínpadon a helye, erre stúdió színpadra tették. Ki érti ezt?

Most jó szakmai időszakot élsz meg?

Igen, ez az év volt a visszatérésem Budapestre. Az elmúlt öt-hat évben inkább vidéken mentek a darabjaim. A 10-zel tértem vissza Budapestre. Bátorság volt Kováts Adél részéről ezt bevállalni, mert kortárs magyar darabok alig mennek a művészszínházakban.

A kortárs magyar drámákkal kapcsolatban szerinted túlzottan óvatosak a magyar színházak?

Azt hiszem igen. Talán a közönség miatt is, mert a magyar néző bizalmatlan, ha magyar a szerző. Nyilván a színházaknak kellene a közönséget hozzászoktatni a magyar kortárs drámákhoz. Lengyelországban ez megtörtént tíz évvel ezelőtt, és a közönség hozzászokott ahhoz, hogy a lengyel kortárs drámák is jók lehetnek. Eljutottak odáig, hogy ma már több lengyel drámát játszanak, mint nem lengyelt. Ott rengeteg drámaíró van, nálunk közel sincs annyi. Nálunk prózaíróból van rengeteg.

Rengeteg a színpadokon a film vagy regény adaptáció, miközben a világ és magyar drámairodalom szinte kimeríthetetlen. Miért van ez?

Nekem nem tetszik ez a trend. A film nem színpadra készült, úgyhogy szerintem inkább maradjon film. A regény is jobb, ha regény marad. Egyébként pont arra használják a drámaírókat nálunk, hogy adaptációkat készítsenek. Mikó Csaba is ezt csinálja, nem darabokat rendelnek tőle, hanem adaptációkat. Én is kaptam ilyen feladatokat, és szerettem is csinálni, mert mint munka ez is izgalmas, csakhogy nem fog tőle gazdagodni a magyar dráma, a magyar színház. Az elbaltázott lehetőségek fognak gazdagodni, ha nem vigyázunk.

A régi daraboknak mindenki tudja a sztoriját, de kortárs dráma pont az újdonságtól lehet érdekes.

Sajnos elég sok kritika leírja a sztorit. Egyik kritikában a Semmit sem bánok darabomnak le van írva még a vége is, miközben én nem azért találtam ki úgy a történetet, hogy a néző az elejétől fogva tudja, hogy mi lesz a vége. Régen, a negyvenes, ötvenes években, kiírták az amerikai filmek végére, hogy miután a néző elhagyja a mozitermet, ne rontsa el mások élményét azzal, hogy elmeséli nekik a cselekményt. A kortárs drámánál is jó lenne vigyázni a meglepetés élményére.

A filmkritikusi világban van egy elvárt szabály, hogy nem „spoilerezünk”. Ez nincs elvárva színházi kritikusoktól?

Nincs, és ebben konszenzus kellene. Ez azért lehet így, mert hozzá vannak szokva a kritikusok a klasszikusokhoz, és mindenki tudja, hogy Rómeó és Júlia mindig meghal a végén, és ezért feljogosítva érzik magukat arra, hogy egy kortárs darabnál is elmondják, hogy ki hal meg a végén. Ezt a „nem spoilerezünk” dolgot szorgalmazni fogom.

Neked fontos, hogy a néző katarzist érezzen a darabod megtekintése után?

Fontos, hogy mozgassa meg a nézőt a darabom. Ha másnap reggel felébred, akkor jusson eszébe az, amit látott, és mondja azt, hogy előző este érdemes volt színházba menni. A katarzis általi megtisztulást én komolyan szeretném venni. Nem mindig jön össze, de szeretném azt gondolni, hogy a darabom eredményként a közönség tisztábban lép ki a színház kapuján, mint ahogy belépett. Szeretném ezt, de nem akarom túlerőltetni, miközben azt is tudomásul kell vennem, hogy az elért hatás nem csak rajtam múlik.

Köszönöm a beszélgetést.

Én is köszönöm.