Újabb színházi főszerep – interjú Szamosi Zsófival

Szamosi Zsófival az új bemutatójáról, szabadúszásról, filmezésről és monodrámájáról beszélgettünk a Belvárosi Színház Szemünk fénye című előadás kapcsán.

Corn&Soda: Deborah Zoe Laufer Szemünk fénye darabja az új bemutatód a Belvárosi Színházban. Mit mondanál előzetesen a műről?

Szamosi Zsófi: A Szemünk fénye egy kortárs amerikai írónőnek a darabja, illetve annyiban mégsem kortárs a mű, hogy több mint húsz éve írta a szerző. Nem szerepelnek benne mobiltelefonok, de amiről szól, az teljesen aktuális most is. Egy ünnep alkalmával jönnek össze azok a családtagok, akik amúgy nem szoktak nap mint nap találkozni. Előjönnek olyan feszültségek, amelyek addig a szőnyeg alá voltak seperve. Mulatságos formában ugyan, de mégis olyan dolgokat érint a darab, amelyek szíven is üthetik a nézőt, vagy ráismerhetnek akár a saját családjukra.

Ezek szerint a darab inkább a humor oldaláról közelíti meg a nehéz témát?

Igen.

Az Orlai Produkciótól kerestek meg a Szemünk fénye főszerepére?

Igen, a tavalyi éved vége felé kerestek meg ezzel a darabbal, amit Szabó Máté rendez.

Konkrétan rád gondoltak a szerep kapcsán?

Hogy ők mire gondoltak, azt nem tudhatom, de ezzel hívtak fel.

Szabó Máté rendezővel dolgoztál már?

Nagyjából egy időben jártunk a Színművészetire, és ha jól emlékszem, akkor benne voltam egy rendező vizsgájában, de azóta nem dolgoztam Szabó Mátéval.

Milyen Szabó Mátéval dolgozni?

Jó. Nagyon élvezem a próbákat. A darab olyan típusú, amilyet én még nem csináltam. Mivel én hosszú éveket töltöttem Pintér Béla társulatában, meghatározta azt, hogy milyen fajta darabokban játszottam. Az jó, hogy más szerzővel, rendezővel és gondolkodásmóddal találkozom. Azért is választottam a szabadúszást, hogy új élmények érjenek. Új rendezőkkel, szerzőkkel, színész partnerekkel találkozhatom.

2015. óta nem vagy társulatnál. Milyen a szabadúszó lét?

Miután belevágtam a szabadúszásba, egy évadot tudtam végigcsinálni, mert aztán terhes lettem és szültem. Nagyjából kétéves kihagyás után most próbálok visszarázódni. Szabadúszóként nem könnyű elhinteni azt, hogy itt vagyok, ráérek, és szívesen vállalok feladatokat. Remélem, hogy lesznek lehetőségeim.

Egy új bemutató jó lehetőség arra, hogy újra figyeljenek rád?

Igen, most lesz ez a bemutató, és remélem jól fog sikerülni, az egyik munka pedig hozhatja a másikat.

A Pintér Béla és Társulata előtt 4 évet töltöttél a Vígszínházban.

Igen, akkor is meglepődtek, amikor onnan eljöttem. Úgy látszik, meglepetésember vagyok.

Miért történt meg akkor a váltásod?

Nagyon rég volt… A Vígszínházban nem igazán találtam a helyem. Az egy nagy intézmény, hatalmas apparátussal, amelyben én úgy éreztem, hogy nem tudom hozni a legjobb formámat. Sok minden nem úgy működött ott, ahogyan azt én fiatal, idealista színészként elképzeltem, és elkerültek az igazán testhezálló feladatok is. Én az a típus vagyok, aki nem szeret benne ragadni olyan helyzetekben, ami nem esik jól, és inkább elmegyek.

Ma azonban nem vagyok már annyira idealista, mint akkor voltam. Abban nem hiszek már, hogy van ideális színház, társulat vagy körülmény, hanem mindig vannak az adott körülmények, és azokból kell kihozni valahogy a maximumot. De nyilván, ha nem lenne bennem belső hajtóerő, akkor nem is csinálnám a színész szakmát.

Marton László tanítványa voltál a Színművészetin. Általa kerültél a Vígszínházba?

Persze. A Vígben töltöttem a két év gyakorlatomat, de érdekes módon, amikor lediplomáztam, Marton László nem szerződtetett le rögtön, ezért egy évet Szolnokon dolgoztam. Utána hívott vissza a Vígszínházba, ahol négy évet töltöttem el. Már nem tudom megkérdezni, hogy miért nem szerződtetett le rögtön, és miért hívott egy évvel később mégis a Vígszínházba tagnak. Sokszor van az, hogy akik színházigazgatók és mellette egyetemi tanárok, osztályfőnökök is, azok a tanítványaikat viszik el a színházukba. Ez szerintem teljesen normális, mert azt a gondolkodásmódot, azt az iskolát viszik tovább, amit ők szeretnek. Színművészetis tanárok az osztályukba eleve azokat veszik fel, akikben azt látják, hogy az ő ízlésük szerinti színész lesz, lehet belőle. Így aztán kézenfekvő volt az utam a Vígszínházba. Eljönni már nem volt egyszerű.

Amikor eljöttél a Vígből, akkor a volt tanárodtól és az igazgatódtól kellett egyszerre búcsúznod.

Igen, és ez azt hiszem, hogy jó is volt. A diák „feelingben” benne ragad az ember akkor, ha az igazgató egyben a tanár úr is. Máshogy néz az ember a felettesére, amikor szakmailag már teljes értékűnek érzi magát, és nem diáknak. Nekem kellett ez az eltávolodás.

Meglepve láttam, hogy abban a Színművészetis osztályban mindössze heten végeztetek. Ez hogy lehetett?

Egyrészt most már egyre nagyobbak az osztálylétszámok, mert ha jól tudom, fejkvóta van az egyetemen, ami után a támogatást kapják. Mi összesen tizenegyen indultunk, és heten végeztünk, de hozzáteszem azt, hogy a velünk párhuzamos zenés színész osztályban 22-en voltak. Annak fejében, hogy mi kevesen voltunk, a musical szakosok jó sokan voltak.

Kik voltak a fő szakmai inspirálóid a pályádon?

A Vígszínházban Börcsök Enikő volt az, aki nagyon inspiráló művész volt számomra, és amikor a Terápiát forgattam, akkor Nagy Zsolt volt ilyen partner. Pintér Béla is az volt. Nagyon sok évet töltöttem el a társulatában. A feszültségek dacára nagyon sokat köszönhetek neki, és nagyon sokat tanultam tőle. Rendezőket nehéz mondanom, mert valójában nagyon kevéssel dolgoztam. Főiskolás koromban dolgoztam egy olasz rendezővel, Stefano de Luca-val, aki nagyon izgalmas színházi alkotó, a mai napig sokszor eszembe jut, amit tanultam tőle. A filmekben az összes rendezőmtől sokat tanultam, Mátyássy Árontól, Gigor Attilától, Sopsits Árpádtól, Szilágyi Zsófitól…

A társulati lét most nem is vonz?

Nagyon is vonz, mert egyfelől szeretek csapathoz tartozni, másrészt vonz az a fajta biztonság, hogy tudom; van munkám, számítanak rám, tudok pénzt keresni, tehát ennek több oldala van. Kevés olyan társulat van, amelyikhez most szívesen tartoznék, és azok a társulatok most tele vannak, „telt házzal” működnek. Időnként vannak mozgások a társulatokban, tehát később lehet lehetőségem, de pillanatnyilag nem látom azt, hogy lenne olyan társulat, ahova szívesen mennék, és engem is szívesen látnának.

Ez most egy útkeresési időszakod?

Igen, de mivel kicsi gyermekem van, azt nem bánom, hogy nem esek az egyik bemutatóból a másikba. Látom, hogy a társulatoknál nagyon túlhajszolják a kollégákat, és az az előadás mennyiség nekem nem hiányzik, ami a társulati léttel jár. Szeretnék időt tölteni a gyerekemmel is. A célom most az, hogy inkább legyen kevesebb bemutatóm, de az olyan legyen, ami tényleg érdekel és kíváncsivá tesz. A szabadúszásnak az a legnagyobb előnye, hogy mondhatok nemet. Társulati tagként azt kell csinálnom, amire beosztanak. Szabadúszóként azt nem választhatom meg, hogy mire hívnak, de nemet mondhatok arra, amire ugyan hívnak, de nem tetszik.

Egy ideig tanítottatok Hámori Gabival egy filmes iskolában. Azzal mi történt?

Már nem csináljuk, de nagyon tanulságos időszak volt, mert nagyon élveztem a tanítást. Örülnék, ha még lenne ilyen helyzet az életemben.

Vonz a tanítás?

Igen, vonz. Most ez nincs, mert az befejezett időszak volt, és ráadásul közben mind a ketten szültünk. Ha másért nem, azért is befagyott ez a dolog egy időre.

Több filmes munkád volt az elmúlt években. Van újabb filmes feladatod?

Nagy Zoltán első filmes rendezését, a Szép csendben című filmet fogják novemberben bemutatni a mozik, amiben nagyobb szerepem van. A filmben a főszereplő fiatal lánynak vagyok az anyja. Ezen kívül Deák Kristófnak elkészült egy egész estés tévéfilmje, amiben az egyik főszerepet én játszom. Miskolcon, a CineFesten egyszer levetítették, de nem tudom, hogy mikor lesz a televízióban.

Az Egy nap című filmed nagy figyelmet kapott, reflektorfényben voltál. Ez hozza az újabb filmszerepeket?

Nem mondhatnám. Nálunk nem úgy van, mint más, nagyobb országokban. Talán van egy előítélet, hogy biztos nem vállal el akármit a már a sikeres filmszínész, de ez prekoncepció. Másrészt nálunk nagyon kicsi méretű filmgyártásról beszélhetünk, kevés film készül. A forgatókönyvek általában nem egy színészre íródnak, hanem ahhoz keresik meg a megfelelő színészt. Az is normális, hogy nincs minden forgatókönyvben olyan szerep, ami pont engem találna meg. Talán évi húsz film készül, és az nem túl sok ahhoz, hogy abban több szerep pont az én életkoromhoz, alkatomhoz passzoljon. Az jó lenne, ha lenne olyan rendező, hogy aki annyira „belém szeret”, hogy rám ír egy filmet, egy szerepet, de ez nálunk nem annyira jellemző. Hozzáteszem, hogy abban a két filmben, amit most említettem, olyan rendezőkkel dolgoztam, akiknél már korábban is játszottam. Újra bíztak bennem, felkértek, tehát nem casting alapján kaptam meg a szerepet. Az is igaz, hogy új rendező most nem bukkant fel, hogy szeretne velem dolgozni.

Pedig ott volt az „Oscar-os” Mindenki című rövidfilm főszerepe is.

Igen, és volt is egy elkeseredésem akkor, hogy annak nem volt következménye. Az Egy nap című film után már nem is csodálkoztam: ha ez így van, akkor így van.

A Szemünk fénye darab a családi feszültségek, problémák elfojtásáról szól. Ez szerinted általános jelenség a családokban?

Szerintem ez minden családban létező dolog. Biztos van egy-egy ideális, csodálatos család, ahol ez nem így van, de az emberek 90 %-a karácsonykor veszekszi a legnagyobbakat egymással. Ezek a családi összejövetelek a legjobb alkalmak arra, hogy kiboruljon a bili. Szerintem teljesen normális, hogy azok az emberek, akik nem választják, hanem kapják egymást, azok között vannak feszültségek. Egy-egy családtagnak egészen a gyerekkorig visszamenőleg, az egész életére visszatekintve lehetnek sérelmeik, illetve olyan problémák, amikről nem beszélnek.

Az Egy nap című film kapcsán több már családos, és még nem családos nőtől is hallottam, hogy a film elveszi a kedvét a fiataloknak a gyerekvállalástól, a családalapítástól. Ez nem az én véleményem, de kíváncsi vagyok, te mit mondasz erre?

Akinek ez a film veszi el a kedvét, akkor annak nem kell család. Nekem egy kicsit ez olyan, mint mikor az mondják, hogy ne nézzék meg a gyerekek a Billy Elliot-ot, mert melegek lesznek. Szerintem ez demagógia. Nem tudok ennél jobb szót rá. Az Egy nap egy átlagos családnak egy napját mutatja be egy olyan országban, ahol így élnek az emberek. Egy műalkotásnak nem az a célja, hogy kedvet csináljon valamihez. Az a propagandafilm és a reklám. Én például pont a forgatás után szültem, tehát nem vette el a kedvemet a gyerektől a film, pedig élesben ott volt három gyerek, és nagyon fárasztóak voltak.

Van időd a kollégáidat megnézni előadásaikban?

Most intenzív próbaidőszakom volt, tehát most nem, de elhatároztam, ha túl leszek ezen, akkor el fogok járni előadásokra. Tavaly el-elmentem, de kicsi gyerek mellől ez nehéz, mert nem szívesen mentem el olyan este, amikor nem én játszottam.

Milyen előadásokban vagy még benne? Lesznek további bemutatóid?

Októberben mutatjuk be a Belvárosi Színházban a Szemünk fénye darabot, aztán tavasszal lesz még egy bemutatóm, de az még annyira képlékeny, hogy arról most többet nem mondhatok. Egyébként játszom még régi darabokban, amiket visszavettem a szülés után. Pintér Bélánál is játszom még néhányban, mert amikor eljöttem, akkor abban egyeztünk meg, hogy a darabjaimban tovább játszom. Tehát vannak futó darabjaim, és van egy monodrámám, amit még a szülés előtt csináltam meg, és az is műsoron van.

Melyik az a monodráma?

Az a címe, hogy Pali. Egy hosszú interjú sorozat alapján készült el az előadás. Maléter Pálné Gyenes Judith-tal készítettünk interjúkat, ami alapján elkészült a monodráma, és aminek az a különlegessége, hogy egy fontos történelmi időszakot teljesen szubjektív nézőpontból és élményeken keresztül mutat be. Akik megnézték, mind azt mondták, hogy az előadás által nagyon közel kerültek az ’56-os eseményekhez, sok olyat tudtak meg az időszakról, amiről addig csak felületes információik voltak. Nekem ez azért nagyon fontos élmény, mert egyedül vagyok a színpadon. Korábban nem volt ilyen feladatom, és azt kellett megugranom, hogy egyedül érdekes legyek, végig tudjak vinni egy előadását. Ez mindig egy lépcsőfok egy színész életében. Nagyon szeretem ezt az előadást.

Hogy talált meg téged ez a feladat?

A PanoDráma nevű dokumentarista előadásokat létrehozó független színház vezetője, Lengyel Anna keresett meg. Annának nincs fix társulata, mindig az adott projekthez hív el színészeket. Korábban már részvettem a munkáiban. Interjúk alapján állt össze egy-egy anyag, de az enyém volt az első olyan előadás, ami monodráma.

Mikor láthatjuk újra a Pali című monodrámádat?

A Pali monodrámámat mostanáig a Katona József Színház Sufnijában játszottam, de ebben az évadban, októberben átkerül a KuglerArt Szalonba, és kicsit más formát is kap, mert az egy lakásszínház. Kicsit átalakítjuk a hely adottságaihoz igazítva a darabot.

Köszönöm a beszélgetés és sok sikert kívánok a Szemünk fénye előadáshoz is.

Köszönöm.