Kertész Judit 
„Szia, Varjú, mondtam. Örülök, hogy végre találkoztunk.” Itt van Max Porter: A bánat egy tollas állat című könyve a Jelenkortól.
Az Egyesült Királyságban élő, fiatal szerzőnek 2015-ben jelent meg az első könyve, amely Totth Benedek fordításában immár magyarul is olvasható. A kisregényben Porter vakmerő formában tud egyénit, újat mondani a gyászról.
Egy szürreális álomba pottyanunk mindjárt az elején. Az apa egy hatalmas madár karmai közt találja magát, aki azért jött, hogy megkönnyítse neki felesége, a fiúknak pedig anyjuk elvesztését. „Nem hagylak el, amíg szükséged van rám.” A nagy fekete tollas állat befészkeli magát a családhoz és meglehetősen pimasz modorában védelmezi őket. A szabad szájú varjú nagy szeretettel óvja a fiúkat. Jelen van az életük minden pillanatában.
Egy varjúval átszőtt világban bóklászunk, az álomképek, felbuggyanó emlékek és a mindennapok apró valósága elidegenít és közel hoz, ahogy az érzések is repülnek hol ide, hol oda. A felvillanó érzelemkitörések, emlékek, hangulatok, a fájdalom különböző formái folyamatosan változnak és keverednek apró örömökkel, az élet adta humoros pillanatokkal.
A szöveg több irodalmi utalást tartalmaz. Az apa Ted Hughes Varjúja a díványon: egy vad analízis címmel egy Hughes tanulmányköteten dolgozik, amelynek hatását végig érezhetjük a könyvben. A cím Emily Dickinson: A „remény” tollas valami című versét idézi.
Porter tartalmában és formájában is meghökkentő művének műfaji meghatározása nem egyszerű. A próza és a szabad vers keveredik benne. A fiúk, az apa, és a varjú felváltva, különböző módon szólalnak meg. Porter tesz az irodalmi hagyományokra. A metafikciós és postmodern elemekkel átszőtt művet élmény olvasni. Ehhez nyilván nagymértékben hozzájárult Totth Benedek remek fordítása, aki – nem mellékesen – szintén jó író.
Mindennek megvan az ideje, a gyásznak is, nem lehet sürgetni, nem lehet továbblépni. Természetes, hogy a gyász időszakában is vannak az embernek vidám pillanatai. Örülhet, lehet boldog, de lehet éppen rettentő dühös tehetetlenségében, mérgében, és emiatt bántja a másikat, aztán megint szomorú, majd rezignált. Nagyon szépen vonulnak végig ezek a hullámok ebben a kis könyvben, amíg végül valahogy eljut egy nyugalmi állapotba a gyászolók lelke, és az elvesztett feleség, anya emléke örökre ott melegíti a szívüket. A varjú pedig továbbáll.
„És ezzel vége a bánatnak? – Nem, dehogy is. A reménytelenségnek van vége. A bánatod nem ér véget, de már nincs szükséged hozzá egy varjúra.”
Még soha nem olvastam ilyen nem mindennapi írást a gyászról. Felkavar, beléd mászik, provokál, humora van, és azt érzed, hogy csak így lehet írni róla. Porter olyan irodalmi élményt nyújt első kisregényével, amit kár lenne kihagyni.
„És a fiúk mögöttem álltak, nevetésük és kiáltásuk hullámfal, átkarolták a lábam, botladoztak és kapaszkodtak, ugráltak, forogtak, bukfenceztek, üvöltöztek, visítottak, és a fiúk azt kiabálták
SZERETLEK SZERETLEK SZERETLEK”
Max Porter: A bánat egy tollas állat Jelenkor Kiadó, Budapest, 2020.
