A valódi szenvedély – Kukorica Jancsi kritika

Mi jut eszünkbe az amatőr színházról? Bizonyára hosszú listát lehetne írni a felsejlő gondolatokról, de egyszerűbb lesz, ha megírom legutóbbi, egyben az egyik valaha volt legjobb színház élményem, amit az Art-ravaló projektnek köszönhetek: Kukorica Jancsi.

Art-ravaló?

Az Art-ravaló egy 2018-ban indított hátrányos helyzetű fiatalokat segítő szociális-művészeti és pályaorientációs projekt. „Hisszük azt, hogy a sajátélményű kreatív művészi aktivitás, az irodalom, a költészet, a zene, a színjátszás valamint a közösséghez tartozás élménye segíti önmagunk és a körülöttünk lévő világ megértését, fejleszti az önkifejezés képességét, érzékenyít és nem utolsó sorban megtartó erővel bír.” Hogy a projekt mögötti elhatározás nem csak nemes, hanem működik is, azt úgy vélem a 2019-es, 12 főből álló csoport bizonyította előadásával a Nemzeti Színházban.

János vitézből Kukorica Jancsi

A csoport – bár az előadást látva joggal nevezhetők társulatnak – egy közismert irodalmi művet, a János vitézt dolgozta fel. A választás nem volt véletlen, hiszen az árva, hányatott sorsú, mégis örökké törekvő és érző szívű Kukorica Jancsi történetével a társulat minden tagja azonosulhatott. Milyen érdekes, gondoltam akkor, hányszor de hányszor, már untig láttam és olvastam a mesét, mégis a darab alatt tudatosult talán először, de kitörölhetetlenül, hogy Jancsi árva. A sok e- és túlvilági kaland mellett nekem, egyszeri olvasónak ez a részlet eddig elhomályosult.

Az improvizációs játékból indult feldolgozás egy megdöbbentően komplex darabbá nőtte ki magát. Az eredeti jeleneteket feldolgozó részek hűek maradtak a mű szövegéhez (illetve néhol a belőle készült filmadaptációhoz), ami kellemesen nosztalgikus hangulatot teremtett és olykor kapaszkodót nyújtott a nézőnek – mindeközben nem féltek saját jelenetekkel is megtoldani a történetet. Ez utóbbiak nem is feltétlen a cselekmény szempontjából voltak fontosak, sokkal inkább egy olyan háttérképet biztosítottak, amit Petőfi verziójából sohasem kaptunk meg. Hogyan találtak Jancsira? Miként viselte az apja nevelt fia elűzetését? Mit élt át Iluska szerelme távollétében? Néhány egyszerű felvetésből lélekszaggató pillanatokat varázsoltak.

E jelenetek részben arról is gondoskodtak, hogy a sok szívfájdalom és izgalom közepette kicsit nevethessünk is: modern nyelvezet keveredett a régi zsargonnal, miközben a falu (főleg kocsmájának) minden jómadara károgta a maga viccesen felháborodott – vagy éppen felháborító – mondanivalóját. Ami a további humort illeti, jól eltalálták az arányokat a hangsúlyos jelenetekben, amikben fele-fele arányban keveredett a méltóság a helyzetkomikummal.

Nem is kell több

Ha amatőr előadásról van szó, leginkább a kellékek érdekelnek. Egy megépített díszlet akármilyen szép is, csak a darabról beszél. Többet elárul egy társulatról, mit és hogyan használ. A Kukorica Jancsi esetében a minimalizmusra hagyatkoztak. A jelmezek jelzés értékű kötények és fejfedők, díszlet szinte nem is volt – az audiovizuális elemek viszont, na azok megértek egy misét! Semmi észveszejtő bravúrról nem volt szó, pusztán arról, hogy minden képnek és hangnak helye és értelme volt, ami sokszor a nagy költségvetés ellenére sem sikerül. A zene, a hangeffektek, és különösen a darab végén bejátszott videó Jancsi modern, elképzelt életéről kárpótoltak a legszebb díszletért is.

Iluska és Jancsikái

Bevallom a szereplőkről nehéz szólni. Habár „mindössze” tizenketten voltak a színpadon, a szerepváltások és a gyors jelenetváltások és jelenet összeolvadások miatt néha sokkal többnek tűntek. A darab katartikus végkifejleténél, amikor Jancsi megpróbálta magát átvágni a boszorkányok birodalmán nem tudtam volna pontosan megszámolni, pontosan hányan is tartózkodnak jelenleg a színpadon. Összességében nézve az előadásokat mindegyik kidolgozott volt és néhány nyelvbotlást leszámítva precíz, a kezdeti izgalom nyomai is hamar eltűntek az arcokról.

Látszott, hogy itt nem szereplők társulásáról, hanem egy szereplőkre bontott társulatról van szó. Ha külön-külön nem is alakítottak felejthetetlent, mint közösség nagyszerűek voltak. Ennek az előadásnak a lelke nem az egyéni produkciókban, hanem a csoportjelenetekben rejlett – meglepő a János vitéztől, ahol éppen az egyénnek kéne dominálnia, de üdítő volt a változatosság. Volt azonban négy fiatal, akik kiemelkedő beleéléssel játszottak: Iluska és Jancsikái. Bocsi Eszter Iluskaként, Urbán Jonatán, Urbán Raul és Hack Imre Ákos pedig Jancsikként jelentek meg. Őket nézve elfelejtettem, hogy amatőr előadást nézek. Nem lepődnék meg, ha egyszer hivatásos színészekként látnám őket viszont a jövőben.

Még, még, még!

A többszörösen felhangzó vastaps bizonyítja, hogy nem csupán számomra jelentett felejthetetlen élményt az előadás. Köszönettel tartozom az Art-ravaló programnak és annak a maroknyi fiatalnak, amiért megajándékoztak ezzel az előadással. Mert egy olyan előadást nézni, ami valódi, tiszta szenvedélyből született, ajándék.