Chino 
Ezen a héten egy rendhagyó cikkel jelentkezem, mely nem egy népszerű vagy éppen kihagyhatatlan film köré épül. A korábbiakban az adaptációk több műfaját is érintettük, ezúttal pedig egy videójáték alapján készült produkciót veszek górcső alá.
Az utóbbi időben filmes berkek között szinte másról sem hallani, mint a Mortal Kombat legújabb adaptációjáról. Talán még a Gyűrűk Ura (The Lord of the Rings, 2001) sem váltott ki ekkora várakozást. Naponta érkeznek az újabb teaserek/trailerek, egy-egy friss képkocka hihetetlen mennyiségű új nézőt jelent, a YouTube-csatornákon félórás videókon keresztül vesézik ki őket, vagy éppen a franchise univerzumát ismerhetjük meg döbbenetes részletességgel. Ennek kapcsán egyre-másra felvetődik a játék korábbi adaptációja (Mortal Kombat, 1995), mely hasonló címmel 1995-ben került a mozikba.
Hogy megismerkedjünk a műfajjal, a héten ezt produkciót teszem kötelezővé számotokra!
Paul W. S. Anderson első nagyobb kaliberű alkotása nemcsak a franchise berkein belül számít mérföldkőnek, de a hasonszőrű filmek evolúciójának is az egyik elindítója volt. Közvetlenül előtte már volt egy próbálkozás a Street Fighterrel, ami több szempontból is a mostohatestvérének tekinthető. Az SF ugyanakkor intő jel lehetett volna, hogy hiába örvend hatalmas népszerűségnek egy játék, a vásznon bizony máshogy köszön vissza. Hisz ki ne nosztalgiázna szívesen azon, amikor még gyerekfejjel dobálta a húszasokat a játéktermekben a gépekbe, hogy kiválasztva kedvenc karakterét püfölhesse az ellenfelét? Talán ennek is köszönhető, hogy annyira kiábrándultan hagyták el aztán a nézők a mozitermeket.
A Mortal Kombat már egy fokkal komolyabb és sikeresebb kísérlet volt. Habár valódi narratívát itt sem lehetett felfedezni, elég volt, hogy az ismert és kedves karaktereink másfél órán keresztül püfölik egymást. A másik pozitívum, ami sokaknál tetszést váltott ki, a játékból átvett harcmozdulatok és a híressé-hírhedtté vált kivégzések belecsempészése a filmbe. Emellé W. S. Andersonék kreáltak egy bugyuta, faék egyszerű sztorit, és már mehetett is a film a vászonra. Foglaljuk is össze gyorsan, hogyan „tálalt az asztalra” az akkor még elsőfilmes rendező kis kompániájával a semmiből kasszasikert.
Receptkönyvként fogott egy videójátékot, és nekiállt főzni: összetevőként vett egy csúnya gonosz varázslót, aki be akarja kebelezni a világunkat, vele szembe állította a villámistent, aki egyben a Föld védelmezője. Hogy mi történik a jövőben, az egy viadalon dől el, amihez mindkét oldal verbuvál egy kis csapatot aztán üssék-vágják egymást, ahol csak érik. Tett mellé köretnek annyi kikacsintást, amennyit csak tudott –néha hallatszódjon egy „Finish Him!” vagy „Get over here!” –, desszertként, és fogyasztható is volt a vacsora. Ugyanakkor a MK-ra oly jellemző brutalitásból kissé visszavettek, hiszen a PG-13-as besorolás szent és sérthetetlen volt. Sok rajongó nemtetszését el is nyerték emiatt az alkotók.
A pandémia miatt a mozik helyett az HBO-ra „száműzött” legújabb változat ebben a perspektívában tér el leginkább. Ezúttal semmi finomkodás: brutalitásból nincs hiány. Folyik a vér, törik a csont, ahogy az a nagykönyvben meg van írva. A történet ugyanakkor hasonló: üssük egymást a Viadalon, hogy megmentsük a világot. Ám hiába vettek vissza az alkotók, amikor a nézők meghallották Liu Kang, Johnny Cage, Goro nevét, vagy megjelent a vásznon Scorpion, ahogy a kis élő csáklya előbújik a tenyeréből, minden meg lett bocsájtva. Nem is csoda, hogy a New Line Cinema az addigi legmagasabb bevételét könyvelhette el a maga 122 millió dollárjával.
Ha Ed Boon és John Tobias itt lezárják a franchise filmes pályafutását, még sikersztoriként is elkönyvelhettük volna a történetet, de sikerült megerőszakolniuk „édesgyermeküket” egy Mortal Kombat – A második menet (Mortal Kombat: Annihilation, 1997) névre keresztelt folytatással. Túl sok betűt nem is kívánnék pazarolni erre a ZS-kategóriás „remekműre”, elég, ha annyit jegyzek meg, hogy nincs olyan aspektusa a filmnek, amelyben ne lett volna komoly visszaesés még az elődjéhez képest is.
A történet szempontjából csak szeretnénk, ha egyszerű lenne, a látvány, a díszletek még korukat tekintve is minimum szánalmasak, a színészi játék pedig… Nem csoda, hogy Raiden szerepére is új színészt kellett keresni, mert az első rész egyetlen nívót képviselő művésze, Christopher Lambert csuklóból repítette vissza a forgatókönyvet. Ezzel a Mortal Kombatot mint filmes médiumot sikerült jó mélyre elásni. Úgy is tűnt, hogy örökre megpihen, azonban Ed Boonék ásót ragadtak és kikaparták művüket a sírból, hogy Simon McQuoid kezébe adva közel 25 évvel később arannyá válhasson. Hogy így lesz-e, arra nemsokára választ is kapunk.
A stúdiókat ugyanakkor a MK második része sem riasztotta el, a következő 10-15 év ontotta magából a jobb-rosszabb videójátékok adaptációit. A tapasztalat azt mutatta, hogy a B-kategória nívóját igen nehéz, ha nem lehetetlen megugrani. Hacsak nem invesztálunk bele súlyos dollármilliókat, nyerünk meg neves színészeket és valamelyest jó kezekkel nyúlunk hozzá. Ebbe a halmazba vehetjük a Tomb Raider-, illetve a Resident Evil-franchise megfilmesítését, amik – ha többet nem is, de – a vállalható jelzőt magukénak tudhatják. Ezek ugyanakkor inkább a szabályt erősítő kivételek közé tartoznak. Mindenképp illik megemlíteni a műfaj Ed Wood-ját, Uwe Bollt, akinek kezébe inkább bilincs illik, mint kamera. A teljesség igénye nélkül az ő nevéhez fűződik a Bloodrayne (Bloodrayne, 2005), az Egyedül a sötétben, Alone int he Dark, 2005) vagy A király nevében (In the Name of the King, 2007).
Az adaptációk történelme nagyjából azt bizonyította, hogy ezek csak blockbusterként lehetnek sikeresek vagy képviselhetnek valódi nívót. Így történt ez a Perzsia Hercege: Az idő homokja (Prince of Persia: The Sands of Time, 2010 vagy a Warcraft: A kezdetek (Warcraft: The Beginning, 2016) esetében. Máskülönben jó eséllyel olyan alkotások születnek, mint a DOA vagy a Tekken játékokból készült „gyöngyszemek”. Ennek tükrében még nagyobb dicséretet érdemel a Mortal Kombat alkotógárdája. Relatív kis költségvetésből, a korabeli technikával behatárolva egy korrekt filmmel sikerült előrukkolniuk.
Miért kötelező megnézni? Mert a Mortal Kombat a videójáték adaptációk műfajának egyik zászlóshajója volt, amely elindított egy egész lavinát a filmtörténelemben. Emellett a játék számtalan rajongóját nem hagyta cserben és feledhetetlen élményt biztosított számukra.
