Kertész Judit 
Aki tegező viszonyban van a halállal. Megjelent Keresztury Tibor Hűlt helyem című regénye.
Többnyire borító nélkül olvasom a könyveket. Keresztury Tibor Hűlt helyem című kötetét különösen jó volt így kézbe venni. A Pintér József által tervezett, Szilágyi Lenke gyönyörű fotójával készült borítót levéve, a keménytáblán nagyon plasztikusan tapintható évgyűrűk által már ekkor érezhető közelségbe került hozzám.
Nehéz megszólalni, bármit mondani a könyv olvasása után. Hogyan lehet egy halálos betegség tudatával élni? Mit lehet csinálni ilyenkor, ha az ember történetesen író? Természetesen megírni, de nem mindegy hogyan.
Keresztury már az első fejezetben – Betelt a pohár – olyan magasra teszi a lécet, hogy az ember azt hiszi, ezt már nem lehet fokozni. Olyan élethűen és egzakt módon ábrázolja az alkohol elvonókúrára jelentkező hőse környezetét, az ott megjelenő alakokat, amelyből akkor is tökéletesen megismerhető volna ezen alkoholisták minden tulajdonsága, attitűdje, az élethez, a létükhöz való viszonyuk, a múltjuk és a jövőjük, ha soha nem találkoztunk volna ilyen emberekkel. A humor, a tragédia, az irónia olyan elegye jelenik meg már ebben a fejezetben is, ami hihetetlen magaslatokba csap a következőkben. Tűpontos a kórházi állapotok, a főnővér felsőbbrendűsége, a főhős belső küzdelme, az egész kiszolgáltatott helyzet ábrázolása.
A különös érzékkel váltogatott nézőpontok – a művön végig vonuló hullámzások az egyes szám első és harmadik személy között – biztosítják azt a távolságtartást, amely egy önéletrajzi ihletésű irodalmi műben szükségszerű. A szerző szándékosan távolítja el, vagy hozza közel hozzánk és saját magához hősét, mindvégig megőrizve a hitelességet. Egyedi hangja egy nagyon természetes, közvetlen kapcsolatot feltételez az olvasóval.
A kórházi jelenet után a kezdetekhez lép vissza a szerző. Hősünk gyerekkori „élményei” közül az első sokk a halottakkal való korai találkozás. A patológus apának ellentmondani képtelen hétéves gyermek örök traumaként őrzi a hűtőkamrában látottakat. A lumpen környezetben felnövő kisfiú a valóságot napi abszurd jelenetekben éli meg. Ezen a színtéren, a nyomor, az alkoholizmus, a verekedések, a halál testközelségében telik el gyermekkora. Itt éri az első pubertás kori „szerelmi” próbálkozás is. A groteszk, teljesen képtelen helyzetből fejvesztve menekül. „Nyúl nem szalad olyan gyorsan, ahogy én nyargaltam kifelé. Ki ebből az elátkozott ingatlanból, s ki a kamaszkoromból is.”
Betegségébe egy hosszú éjszaka történtén keresztül avat be bennünket, amely során kegyetlen fizikai és lelki fájdalmakat él át a főhős. Egy éjszaka, amelyet valahogy túl kell élni. Várja az ellazulást, várja a nappalt, amiről azt hiszi, hogy az „ébren töltött éjszakánál sokkal gyorsabban eltelik”, de persze öncsalás ez is. Öniróniával szemlélt, lehetetlen helyzetek sorozatán keresztül láthatjuk, miként próbál valamelyest nyugalmi állapotba kerülni. A lelki teher sem könnyebb a fizikainál. Szembesül vele, hogy „Egyedül kell ezt a meccset lejátszania… Egyszemélyes vállalkozás a halálfélelem.”
Mikor egy váratlan csönd előhív belőle két mondatot: „Néma, földmélyi, sírvilági csönd van: döglenek mindenek. A koporsóban lesz ilyen.” – pánikrohama lesz, ami önkielégítésbe torkollik. A könyvben megjelenő pár erotikus jelenet nem öncélú. Még soha nem éreztem irodalmi alkotásban ilyen természetesnek, ilyen fájdalmasan helyénvalónak őket. Ebben a jelenetben is az élet egyértelmű bizonyítéka, „az utolsó szalmaszál.”
A frenetikusan ábrázolt pszichiátriái osztály, melynek hősünk vendégszeretetét élvezi, egy keserű, boldog találkozás helyszíne. Itt találja szedált állapotban, „növényként” egy sarokba bújva Tökit, gyerekkori barátját. Egy kendőzetlen, nagyon kíméletlen társadalomkritika szólal meg itt a magyar létezés lehetetlenségéről. Hősünk végsőkig elkeseredett vallomása a kialakult helyzetről, a közös és saját felelősségéről. Konklúziója: „Akkor már inkább a pszichiátria.” Dürrenmatt Fizikusok című drámáját juttatta eszembe. Csak a diliházba lehet menekülni abból a világból, ami körülöttünk van.
Ahogy hősünkön egyre jobban elhatalmasodik a betegség – rángó láb, remegő kéz – kénytelen, kelletlen fogadja el az új helyzeteket, és idézi kicsit torzítva kedvenc Bereményi mondatát: „akkor innentől így fogunk élni.” Ám, amikor szembesül a halálos betegség tényével – az is nagyon irgalmatlanul gyönyörűen jelenik meg a könyvben – a mondat nem működik. Az önéletrajzi ihletésű regényben kevés szó esik a társról. Amikor mégis, mint éppen ebben a részben is, amelyet különben nem lehet könnyek nélkül végigolvasni, és ami – az „Ekkor lett harmadszor halálosan szerelmes belé.” mondattal zárul – az mindent elmond erről a kapcsolatról.
Keresztury, ahogy írja, tegező viszonyban van a halállal, hiszen a szülészetről a patológiára vitték haza a szülei. A halálfélelemmel viszont, mint bárkinek, neki is meg kell küzdeni. Erről szeretett volna „egy megformált irodalmi művet” létrehozni, hogy szembe tudjon nézni vele. A mű tökéletesen sikerült. Elképesztő, hogy hogyan tudta ezt az ember számára elfogadhatatlan helyzetet ilyen öniróniával, humorral, kegyetlen őszinteséggel, ilyen magas irodalmi szintre emelve elénk tárni. Olvasása közben egyszerre kell sírni és nevetni.
Írjon még nekünk sokat, drága Tibor!
Keresztury Tibor: Hűlt helyem. Magvető Kiadó, Budapest, 2021.
