Mamika

„A Mamikának én soha nem csinátam vóna olyat, hogy rosszat, mert a Mamika olyan vót nekem, hogy jobban vót anyám, mint akitő születtem.”

Háy János legújabb könyve egy vallomás. Egy gyilkossággal vádolt fiatal cigány nő védőbeszéde a maga sajátos nyelvén, amely számunkra elsőre talán nehezen olvasható, majd egyre jobban értjük, értékeljük őszinteségét, manipulálatlan egyszerűségét, tragikus voltát.

A regény tulajdonképpen az ő monológja, melyben elmeséli mostoha gyermekkorát. Általa ismerjük meg anyját, aki nem törődött gyermekeivel, hagyta őket nyáron a porban, ruha nélkül, éhesen, télen rongyokban fázni a hidegben. Ő mesél apjáról, aki elérte, hogy kenyeret vettek tőle a parasztok egy olyan faluban, ahol a cigánytól nem fogadtak el semmit, és aki hitt abban, hogy a gyerekei majd többre viszik, de fiatalkori halála miatt nem lehetett velük sokáig. Mesél alkoholista, durva nevelő apjáról is, aki lopásra kényszerítette, amiért aztán két évet kellett intézetben töltenie.

A fiatal cigány nő naponta találkozik az erőszakkal, a nélkülözéssel. Folyamatosan szembe kell néznie az előítéletekkel, rágalmakkal, a kirekesztéssel. Állandó bizonytalanság veszi körül. A szeretetet, szerelmet csak pálinkával tudja megvásárolni. Ebben a kegyetlen környezetben próbál mindenki számára elfogadható életet élni, próbál jó lenni.

A vidéki kis faluban, mélyszegénységben élő lány emlékeiből ismerjük meg Mamikát, aki segíti, tanácsokat ad neki, élelemmel látja el őt és gyermekét a társaságért, napi segítségért cserébe. Mamika egyedül maradt, miután férje meghalt, gyermekei pedig külföldön élnek. Az özvegyasszony valamiféle példa a lány számára, őt választja anyának, anyja helyett.

„Nem vót nekem más anyám csak a Mamika, ő monta meg nekem, hogy mit hogyan kő, hogy rendbe legyenek a dógok.”

Egy ilyen körülmények között felnövő fiatal számára szinte nincs kitörési lehetőség. A család, a neveltetés, vagy annak hiánya, a szülői negatív példák és a többségi társadalom előítéletei meghatározzák sorsát. Bármennyire szeretne jó lenni, belesodródik a számára legbelül mélyen idegen, elítélt cselekedetekbe. A regényben ezek a gondolatok jönnek velünk szembe, kíméletlen valójukban, tényként vagy kérdésként állnak előttünk. Vajon mennyire determináltak ezek, van-e esély ezeken változtatni? Sokat vitatott kérdés, hogy lehet-e hitelesen szólni a többségi társadalomhoz tartozóként a kisebbségi létről. Beck Zoltán nem régiben egy egész könyvet szentelt ennek a témának. (Beck Zoltán: A megszólalás üres helye, Napvilág Kiadó, 2020.)

Háy egy új nézőpontból, belülről mutatja meg ennek a kisebbségnek a helyzetét. Egy cigány lány szájába adja gondolatait, de, hogy ez valójában menyire autentikus és milyen hatással lehet erre a rétegre, azt csak tőlük tudhatnánk meg. Mindenesetre nekünk nézőpontot kell váltani és kénytelenek vagyunk belehelyezkedni ebbe a másikba, ami közelebb vihet bennünket hozzájuk. Olyan világot mutat be így, amelyet igazán mélyen kevéssé ismerhetünk. Egy olyan nyelvet használ, amit általában roncsoltként szokás aposztrofálni, de a szerző szerint ez nem roncsolt nyelv. „Egy nyelv, amin ezek az emberek épp úgy megfogalmazzák magukat és a világot, ahogyan kulturáltabbnak ható nyelveken is megfogalmazzák mások

„Nem olyanok vótak, mind az én rendesapám. Az olyan vót, hogy má senki nem tartotta cigánnak, kezibő evett a falu, még a pap is, meg a tanárok, akik beírták az eggyest, ha csendbe ülök az órákon, nem csak a parasztok. Oszt monta is az apám, hogy a Bogibó lesz maj ápolónő, belőlem meg lesz maj orvos, mer olyan világ ez, hogy attó, hogy cigán vagy, lehet belőled bármi.”

Háy János regénye egy lány történetén keresztül visz el bennünket a cigány lét legbelső bugyraiba. A magával ragadó irodalmi élmény mellett egy fontos társadalmi problémát is elénk tár. Ismernünk kell a velünk élő kisebbség mindennapjait, korlátait, lehetőségeit. Látnunk kell, hogy milyen otthonokból, milyen családokból jönnek nap, mint nap a mi tisztábbnak, erkölcsösebbnek, műveltebbnek tekintett világunkba. Szükségünk van ilyen történetekre, hogy jól tudjunk dönteni az ítélet vagy a segítő kéz között. Köszönjük, hogy nekünk adta.

„Túl sokáig volt nálam, gondoltam, túl sokáig volt az enyém, innentől legyen a miénk.”

Háy János: Mamikám. Európa Könyvkiadó Kft. Budapest, 2021.