Blackphoenix 
A The Age of Adaline (Adaline varázslatos élete) trailere alapján mozgalmasnak, izgalmasnak és romantikusnak tűnt. Ám azok, akik kalandos utazást várnak a huszadik századi történelem útvesztőjében, igen csalódottak lesznek. Ebből a korszakból valójában nem kapunk többet, mint amennyi feltétlenül szükséges ahhoz, hogy érthető legyen a film.
Ezt leszámítva az Adaline teste számára kizökkent idő tényező és a lány különös balesete teljesen mellékessé válik. Ez utóbbinál a rendező aránytalanul sok gondot fordít az áltudományos magyarázatra a hiteles képi megjelenítéshez képest. A hangsúlyok áthelyeződnek; nem kapunk árnyalt képet arról, milyen érzés a főszereplőnőnek magára hagyni a lányát, aki a testvérének látszik, sem arról, hogy mi történt vele azalatt a hatvan év alatt, amíg különböző álnevek alatt menekült a kíváncsi tudósok elől. Ehelyett egy teljesen átlagos szerelmi történetet kapunk, amely napjainkban játszódik. Az örök fiatalság csupán a problematika alapját adó ürügyként szolgál, amely miatt Adaline nem meri közel engedni magához az életébe belépő sármos férfit.
Ilyen körülmények között Blake Livelynak tragikus hősnőt kell alakítania, ami tulajdonképpen sikerül, hiszen az arcán a báj mellett végig láthatjuk a magányos emberek világfájdalmát. Mindemellett azonban Adaline élete nyugodt és tejesen mentes a huszonegyedik század őrült pörgésétől.
A huszadik századnak csak az emlékei szivárognak be óvatosan napjaink szűrőjén keresztül a filmbe. Adaline hosszú szoknyákat és konzervatív felsőket hord, régi könyvek és filmtekercsek között dolgozik, a lakása tele van emlékekkel, és a fent említett sármos férfivel, Ellisszel (aki mellesleg rajong a történelemért), egy retro mozi elhagyott épületében randevúznak. Ezek a képek tényleg varázslatosak, és tényleg nosztalgiát váltanak ki a nézőből.
Ám az az esemény, amelyre a film fókuszál a lány életével kapcsolatban, teljesen hétköznapi. Nem abban az értelemben, hogy minden nap megtörténik, hanem hogy sokan élik át a félelmet, amikor rengeteg sérülés után felbukkan életükben a nagybetűs Szerelem, és sokan választják ilyenkor a menekülést. Ám mivel az a néhány kép, amelyet ennek a félelemnek a megindoklására kapunk, zavaros, kevés, és alkalmatlan arra, hogy felkeltse a néző együttérzését a hősnő iránt, ez a probléma műnek és eltúlzottnak hat, még így is, hogy Blake Lively lényéből végig egy tolkieni világba illő tünde kortalan bölcsessége érződik.
A bonyodalmak tovább fokozódnak, amikor felbukkan William, Adaline előző szerelme, akit a hatvanas években ismert meg, és aki miatt egyszer már majdnem abbahagyta a menekülést. Érzelmileg ugyan ezen a ponton sem vonódunk be a filmbe, mégis érdemes megfigyelni a karakterek biológiai és valós korával való játékot. A néhány elmesélt vagy megmutatott emlékben Adaline és a fiatal William kapcsolatáról a lány sokkal érettebb, kiforrottabb személyiség, mint a fiú, aki a húszas évei közepén járva az útját keresi. Ám a viszontlátáskor ezek a szerepek felcserélődnek; a nő az, aki rémülten menekülne tovább, a férfit pedig ugyan felkavarják kissé a közös emlékek, mégis egy kívülálló sziklaszilárd nyugalmával nyújtana támaszt Adaline-nek.
Múlt és jelen, befejezettség és új lehetőség. Harrison Ford és Michiel Huisman (aki bebizonyította, hogy sokkal többre képes mellékszereplők életre keltésénél) remekül kifejezik a két ellenpólust. A film ugyan közel sem használ ki minden lehetőséget, amelyet a szerelmi háromszög (illetve William feleségével együtt négyszög) adna, a színészi játék azonban így is zseniális.
A film jelentett egy kis üdítő változatosságot a rengeteg akció között, ami mostanában végigpereg a vetítővásznakon, de összességében nem volt más, mint az emlékes dobozokban tárolt kedves kis ereklyéket végignézegetni, amihez mozijegy sem kell.
Értékelés: 65/100
IMDb: 7,5
Mafab: 75%
