Kritikus Kedd Könyvklub – Ne bántsátok a feketerigót!

Elérkezett a hónap utolsó keddje, és itt a Kritikus Kedd Könyvklub legújabb cikke. Új témakört kezdtünk az amerikai klasszikus írókkal, és ehhez az első választott olvasmányunk pedig Harper Lee világsikerű regénye a Ne bántsátok a feketerigót! (To kill a Mockingbird) volt.

Klasszikusok közül választani, úgy látszik, soha nem rossz döntés. Így van ez az olyan amerikai klasszikussal is, mint Harper Lee örökbecsű regénye a Ne bántsátok a feketerigót!. Miért is mondom ezt? Nos, ez volt az első mű a Kritikus Kedd Könyvklub fennállása óta, mely mindannyiunknak tetszett!

Ez természetesen nem véletlen. Harper Lee 1960-ban megjelent alkotása már a kiadásakor hatalmas sikert aratott, 1961-ben Pulitzer-díjat kapott érte, 1962-ben pedig már Hollywood meg is filmesítette szintén hatalmas sikerrel. A regényt több tízmillió példányban adták el, s több, mint negyven nyelvre fordították le. Így a Ne bántsátok a feketerigót! minden idők legsikeresebb művei közzé tartozik.

A regény történetéhez az írónő sokat merített saját életéből, tapasztalataiból. A történet hősnőjéhez, Scouthoz hasonlóan ő is Alabamában nőtt fel, az ő apja is ügyvéd volt, és szintén fiús kislánynak tartották. A történet egyik szereplőjét pedig, Dillt, gyermekkori jó barátjáról, Truman Capote-ról mintázta. A színesbőrűek kirekesztését, megalázását, és jogaik sárba tiprását is saját maga is megtapasztalhatta a déli államban.

A regény narrátora Scout, gyermeki szemén át tapasztaljuk meg az alabamai kisváros, Maycomb társadalmának visszásságait, a gyengébbek kiszolgáltatottságát, a megbélyegzést, s a feketék érdekeiért harcolók szélmalomharcát, és az emberi gonoszság mélységeit, s a tömegpszichózis erejét.

Persze mindeközben megismerjük az ártatlanság és naiv hit hatalmát, az igaz ügyért harcolók emberi nagyságát és az erkölcsi igazság elpusztíthatatlanságát.

A regény elbeszélésmódja közvetlen, gördülékeny, könnyen érthető és mégis rendkívül kifejező. A gyermeki beszédmód könnyeddé és humorossá teszi az elbeszélést, s a súlyos témák feszültségét is oldja, a megfelelő helyeken pedig a drámaiságot érzékletesebbé teszi . Ez a fajta narráció a könyvklub minden tagjának elnyerte a tetszését.

A szereplők remekül kidolgozottak, életszerűek, árnyaltak, több szemszögszögből jellemzett alakok. Scout igazi érdeklődő, kotnyeles kislány, aki korához képest remek megfigyelő és rendkívül intelligens. Különcnek számít fiús viselkedésével, korai írni és olvasni tudásával, apja humánus és liberális nevelésének is köszönhető előítéletmentességével. A történet elején szinte egyikünk sem tudta, hogy Scout lány, erre csak később jöttünk rá. A Scout név beszélő név, felderítőt jelent, így a kis hősnő jellemére,  történetbeli küldetésére utal.

A mű másik legfontosabb szereplője, Atticus, Scout és Jem apja, aki ügyvédként dolgozik Maycombban. Kiváló jellemű férfi, aki gyermekeit a lehető legnemesebb elvek szerint igyekszik nevelni, hogy felnőve gondolkodó, szociálisan érzékeny, igazságosság vezérelte emberekké váljanak. Az ő neve is beszélő név, az ókori római gondolkodók bölcsességére és humánumára utal. Őt jelölik ki a fekete Tom Robinson védelmére, akit egy fehér nő megerőszakolásával vádolnak. Atticus az egyetlen, aki megmentheti.

Jem, Scout bátyja, és barátjuk, Dill is  még erős igazságérzettel megáldott gyermekek, akik még nem értik a felnőttek álságos, képmutató és kirekesztő társadalmát.

A többi szereplő csoportokra oszlik, pontos képet adva egy déli  város társadalmáról.  Itt vannak a tehetősebb, jó családból származó városiak, a szegény, farmokon élő fehérek, a telepen élő feketék, és a szeméttelep mellett lakó, segélyekből tengődő, mindenkitől megvetett, de fehér Ewell család.

Különleges helyet foglal el a szereplők között Boo Radley titokzatos alakja, aki testileg csak a regény legvégén jelenik meg, de szelleme végigkíséri az egész történetet. A könyvklub tagjainak nagyon szimpatikus volt Boo, egyedül én tartottam tőle majdnem egészen a regény végéig, hogy esetleg valamilyen ártó szándékkal van a gyerek iránt. Azonban kiderült, hogy ő azok közé is a társadalom által kitaszítottak közé tartozik, akik másságuk ellenére csodálatos emberek.

Rájuk, a különcökre, másokra, az átlagostól eltérőekre, a színesbőrűekre utal a címbeli feketerigó, amit többször emlegetnek a regényben is, s akit ártalmatlansága és szép éneke miatt bűn. Nóri szerint nagyon finom és találó a feketerigó és fekete férfi közötti párhuzam és véleménye szerint „a ne bántsátok fel szólítás olyan finom mintha valaki elsuttogná egy szobában ahol sokan veszekednek és sötétség van.” Azt gondolom, Nóri szép, költői hasonlata nemcsak a címet, hanem az egész mű hangvételét is kifejezi. Nem harsány eszközökkel, szlogenekkel áll ki az elesettekért, ártatlanokért, színesbőrűekért, hanem a maga gyermeki csendes hangján a szívekhez szól, s az érzelmeket megpendítve ér el olyan hatást, melyre egy tüntetési transzparens sem képes. Valószínűleg ebben rejlik a regény nemzedékeken átívelő töretlen sikere.

Ez a hatalmas népszerűség azonban megviselte az írónőt, s 55 éven keresztül nem is jelent meg több regénye. Most nyáron azonban kiadták a Ne bántsátok a feketerigót! folytatását Go Set a Watchman címmel. Mivel Harper Lee már 89 éves és több betegséggel küzd, sokakban felmerült a kétség, hogy az írónő valóban önszántából döntött a regény kiadása mellett. Mindenesetre a mű megjelent, s a könyvklubbal nagyon várjuk, hogy kezünkbe vehessük, mivel ez előbbi műve annyira belopta magát a szívünkbe. A  Ne bántsátok a feketerigót! az amerikai iskolákban kötelező olvasmány, s azt  gondolom, hogy hazánkban is jó lenne, ha a fiatalok megismerkednének erről az emberségről oly sokat tanító kis regénnyel. Ezért mindenkinek ajánlom, aki egy igazán szép és lelket gyönyörködtető olvasmányt szeretne a kezébe venni.

A következő hónapban folytatjuk az amerikai klasszikus írók megismerését, akkor Edgar Allen Poe novellái lesznek terítéken. Tartsatok velünk akkor is!.