Őrülten hiányzol (Like crazy, 2011) – kritika

Az Őrülten hiányzol felülmúlta minden elvárásomat, s nem csak azért, mert nem vártam tőle semmit. A cím alapján egy könnyed, gondolkodást nélkülöző másfél órára számítottam, ehelyett azonban a képembe nyomtak valamit, ami se nem könnyed, se nem kellemes, ellenben rákényszerít, hogy órákig, napokig gondolkozz.

A romantikus filmek hatalmas csoportját önkényesen két részre oszthatjuk: az egyik szerelemmel átitatott, rózsaszín ködbe vész, a másik pedig azokat az alkotásokat tartalmazza, amelyek súlyosak és olykor kegyetlenül őszinték. Az Őrülten hiányzol a második csoportba tartozik, ezt azonban nem tudjuk azonnal megállapítani, Drake Doremus filmje ugyanis sablonos, elkerülhetetlen ’happy end’-be torkolló szerelmes történetnek indul. Anna és Jacob az egyetemen találkoznak és szeretnek egymásba, kapcsolatuk pedig az elvárásoknak megfelelően alakul. Ahogy annak lennie kell: halálosan szerelmesek. És itt jön a csavar, aminek köszönhetően egy remek filmet kapunk! A történet Los Angelesben indul, ahol az angol Anna diákvízummal tartózkodik, s mikor ez lejár, kénytelen hazatérni Nagy-Britanniába. A két szerelmes azonban cseppet sem törődik ezzel, a szabályszegésnek pedig olyan messzemenő következményei lesznek, amilyenekre senki sem számított…

Drake Doremus rendező-forgatókönyvíró mondhatni, egészen átlagos témát választott, ám ezt a sokak számára ismerős helyzetet sallangmentesen és érzelmesen, nem pedig érzelgősen sikerült bemutatnia. Az Őrülten hiányzol lassan építkező, s lassan folyó alkotás, amely azt az oldalát mutatja egy kapcsolatnak, melyet ritkán láttatnak a romantikus drámák. És ez hatalmas erény! Ám vannak negatívumok is… Egy-egy jelenetnél túlságosan didaktikusnak érezhetjük az események bemutatását, s igencsak hatásvadásznak a zene megkérdőjelezhetetlenül hangulatteremtő szerepét. A film zenéje kétségkívül tökéletesen illeszkedik mind a történethez, mind a sejtelmes képi világhoz, ugyanakkor néha már túl is lép rajta, s majdhogynem eléri a csöpögős sztorikból jól ismert hatást.

Mindezek mellett egy igazán kiemelkedő hibát is felfedezhetünk az alkotásban, mégpedig azt, hogy egyáltalán nem kapunk időbeli elhelyezést, sem semmilyen jelzést az idő múlására. Ezáltal űr keletkezik a nézőben, ami viszont azonnal pozitív kicsengést ad, hiszen ez tulajdonképpen remek eszköz annak megmutatására, mit érez a két szereplő, mikor nincsenek együtt. A színészi játékot azonban még ennél is jobban ki kell emelnem, méghozzá azért, mert Felicity Jones és Anton Yelchin karakterformálása alapvetően határozza meg az Őrülten hiányzol egyre kényelmetlenebbé váló atmoszféráját, a lehető legjobb értelemben.

Egy kapcsolat alakulását láthatjuk kilencven percben – és valahogy úgy alakul minden, mintha csak a valóságban történne. Nincs szó realista ábrázolásról, csak valami olyasmiről, ami nagyon közel áll hozzá. A színészek könnyed, természetes játéka, az események lassú sodrása, s a végkifejlet egyaránt hozzájárulnak a katarzishoz, melynek köszönhetően az Őrülten hiányzol kiemelkedik a romantikus filmek végeláthatatlan sorából. Az utolsó képkockákat nézve pedig magunkat látjuk, mert mindez velünk is megtörtént, vagy ha nem, hát velünk is megtörténhet.

Értékelés: 65/100

IMDb: 6,7/10

Mafab: 67%