Anon Anon 
A klasszikussá vált Disney rajzfilmből, Az oroszlánkirályból (The Lion King,1994) először 1997 július 8-án mutatták a színpadra írt musicalt, ami azóta is folyamatosan teltházas, amikor éppen műsoron van. Amikor először hallottam a musicalről, az első dolgom az volt, hogy rákeressek YouTube-on és azóta azt terveztem, hogy egyszer megnézem. Most már azt tervezem, hogy mikor nézem meg újra, mert még egy ilyen lélegzetelállító színpadi előadás még sose láttam és el se tudom képzelni, hogy valami valaha is felülmúlhatja.
Annak ellenére se, hogy micsoda sokkok értek a színházba érkezésnél. A londoni Lyceum Theatre-ben néztem meg a darabot, és nagyon furcsa volt, hogy bár ez az egyik legelőkelőbb színház, szóval nem egy putri kortárs színházba mentünk, ahol „mindent szabad”, mégis mindenki sörrel, koktélokkal és pattogatott kukoricával ült be, és egyáltalán nem voltak kiöltözve, volt olyan néző, aki melegítőben ült be megnézni a musicalt. Én meg még attól tartottam, hogy majd kinéznek az agyonnyűtt csizmámban. De ennyit a kulturális különbségekről.
Be kell vallanom, kiskoromban Az oroszlánkirály volt a kedvenc mesém, úgyhogy kétség se fért hozzá, hogy nagy hatással lesz rám a musical, de arra nem számítottam, hogy ekkora hatással. Az hagyján, hogy az első hang után elkezdtek potyogni a könnyeim – pedig nem vagyok egy sírós fajta -, de hetekkel később is sóhajtozva emlegettük ausztrál barátnőmmel, akivel megnéztük a darabot. 
Aki ismeri és szereti a mesét, az képzeljen el egy kétszer olyan hosszú verziót, lélegzetelállító jelmezekkel, koreográfiákkal, zenével és hatványozott érzelmi kitörésekkel. Nem sokan tudják, hogy az eredeti mese egy Hamlet adaptáció, persze nem szó szerint vett adaptáció, de ha belegondolunk, valóban azonos a két történet. A felnövésről és a tetteinkkel való szembenézésről szól, ezen túl az összefogásról, és természetesen az élet körforgásáról. 
Apropó felnövés, Szimbát és Nalát nem játszhatta felnőtt színész a darab elejétől, így két irigylésre méltóan tehetséges gyerekszínész is játszik a darabban, ami heti nyolcszor van műsoron. El se tudom képzelni, hogy egy gyerek hogy lehet ennyire elkötelezett egy ilyen komoly dolog iránt, és ilyen fiatalon ennyire profi módon előadni magát több mint egy órán át folyamatosan. 
Bár emberek játsszák az állatokat – mily meglepő -, de nem vitték túlzásba a jelmezeket, inkább szimbolikus ruhákat készítettek, és a színészek tehetségre, valamint a nézők fantáziájára bízták a többit. Ez nem jelenti azt, hogy a jelmezek nem nehezek és mesterien elkészítettek, sőt! A ruhák 99%-ban az afrikai kultúrát vetítik vissza, és minden egyes darab a lehető legnagyobb részletességgel ki van dolgozva. Lélegzetelállítóak voltak, ahogy a darab elején szépen lassan beszivárogtak az állatok és egyesével mindegyiktől leesett a nézők álla. El se tudom képzelni, milyen nehéz lehet bennük mozogni, ráadásul olyan kecsesen, ahogy azt a színészek teszik. Arról nem is beszélve, hogy rengetegen voltak a színpadon, és így se vált kaotikussá a koreográfia a nehéz jelmezekben, amiből néha kilátni is alig lehet. Külön meg kell említenem Zazut, aki miatt nem 100%-ban afrikaiak a ruhák, mivel a madarat egy bábu alakítja, a színész egy kék öltönyt kapott, ami bár afrikai mintákkal díszített afrikai anyagból készült, mégis inkább egy brit úriember jut róla eszünkbe a keménykalapban, de valahogy ez is helyénvaló. 
A díszlet minimális, inkább a fényhatásokon van a hangsúly, de ez esetben is a kevesebb több szabálya érvényesül, egy pillanatig sem billentett ki semmi az illúzióból, hogy a szavannán vagyok és állatok táncolnak a színpadon. Pride Rock a fő színpadi kellék, valamint mindent karmolásnyomok díszítenek, az oroszlánok uralta vidék jelképeként. A koreográfiák természetesen afrikai táncokból álltak, és a darab alatt öt különböző afrikai nyelvet használnak ének közben, és zene is egy kellemes egyvelege az afrikai zenének, az európai pop zenének, és a filmzenének, amit annak idején Hans Zimmer és Elton John csinált a rajzfilmhez.
A kör szimbóluma több szinten is megjelenik a darabban, így folyamatosan visszatérnek az alaptémához, a Circle of Life-hoz (Az élet az úr, a nyitódal, tükörfordításban Az élet körforgása).
Minél jobban belemélyedtem a színdarabba, annál szerelmesebb lettem belé, és alig várom, hogy valamikor újra nézzem, és újabb részleteket fedezzek fel benne, ha éppen nem leszek elfoglalva a könnyeim törölgetésével.
