Kóborlók Kalauza: Montagna e mare

Montagna e mare.. vagyis hegy és tenger, ami talán a leginkább jellemzi a Tirén-tenger partvidékét, Olaszország déli felét. Régi vágyam volt, hogy a hűvöskés észak után a mediterrán délre utazzak, ami idén szerencsére meg is valósult. Párommal – csak így, ketten, mindenféle utazási iroda ajánlatait mellőzve – indultunk el felfedezni egy másik kultúrát, egy másfajta életfelfogást.

A nápolyi reptéren már vártak minket vendéglátóink, Gianluca és magyar párja, Erzsike, akik az ott eltöltött egy héten keresztül kalauzoltak minket végig a térségen, mutattak meg nekünk mindent, amire csak időnk – és energiánk – lehetőséget adott. A legelső dolog, amire felfigyeltünk, az a közlekedés volt, bár ezt az „apróságot” ha akartuk, se tudtuk volna figyelmen kívül hagyni. A forgalom inkább autóverseny hatását keltette, index nincs, csak duda, de abból ami csak belefér! Nem kis halálfélelemmel szlalonoztunk keresztül Nápolyon, ami kis területe ellenére hihetetlenül sok embernek ad otthont, még ha azok egy cipősdoboznál nem sokkal nagyobbak is. A városhoz viszont kellemes dolgok is tartoznak – például a pizza! A világ első pizzériája itt található, a hely előtt pedig kígyózó sor, ami persze cseppet sem meglepő, hiszen a helyi lakosokon túl rengeteg a túrista, és mind ugyanazt akarja – megkóstolni az eredeti olasz pizzát. A várakozási idő és a szieszta közeledése minket is arra kényszerített, hogy valahol máshol kóstoljuk meg azt a bizonyos „eredetit”, így egy közeli, szintén nagy múltú helyen költöttük el ebédünket. Bár csak a második legnépszerűbb pizzéria kínálatát kóstoltuk, az étel fenomenális volt.

Következő megállónk Salerno volt, majd Eboli, ahol vendéglátóink is élnek. A kis város közigazgatásilag ugyan Salernohoz tartozik, a maga nemében mégis különálló település. Bár tíz szónál többet egyikünk sem beszélt olaszul, nem kellett megmagyarázni, mit jelent a montagna e mare… Valóban, bármerre néztünk, hegyek és a tenger mindenütt, ez a két természeti jelenség pedig nagyban befolyásolja az itt élők mentalitását. A szieszta – mint egész Olaszország területén – itt is szentírás, mindenki pihen, komótosan sétálgat és délután négyig senkit nem érdekel semmi (mellékesen megjegyzem, ezt meg tudnám szokni).

Ottlétünk alatt szinte mindenhol fesztiválok zajlottak, a nyár végével ez természetes. Bár a mediterrán térségben ismeretlen a hó fogalma, a száraz és meleg időszakot esős és hűvös hónapok váltják, így egyfajta nyárbúcsúztatóként mindenhol rendezvényeket tartottak. Eboli lakosai minden év szeptemberében rendezik meg hagyományosan egy napig tartó fesztiváljukat, mely hasonlatos a nálunk is meglévő folk fesztiválokhoz – különösen finom, hagyományos ételek, kiváló borok és egy tradicionális tánc, a pizzicata vagy más néven tarantella adja meg az esemény hangulatát. A pizzicata egy ősi tánc, mely olyan, mint egy udvarlás, a legtöbb standard tánchoz képest viszont az a különlegessége, hogy itt a nő vezeti a férfit. Kacérkodás és bensőséges gesztusok teszik igazán különlegessé, valamint a kézfejükre erősített, fából készült, csörgőhöz hasonlatos kis eszköz, mellyel a zene ütemét követik. A fesztivál minden egyes eleme őrzi a történelem egy kis darabkáját, melyben ezúttal nekünk is részünk volt.

A gasztonómia egyébként kiemelt fontosságú Itália szerte, délen viszont különösképpen. Eboli környékén található a La Masseria elnevezésű üzem, ahol a világon először készítettek mozzarellát és teszik ezt a mai napig. A boltokban kapható, csomagolt sajtkészítményeknek nincs köze az eredeti, bivalytejből készült mozzarellához, melyet a La Masseria mesterei a hagyomásnyos recept szerint készítenek. A bolt mögött tartják a vizi bivalyokat, a reggeli fejést követően reggel kilencre pedig már a pultokon hevernek a sajtok, melyek még két napig őrzik meg frissességüket – nem mintha ez itt számítana, hiszen a késő délutáni órákban az üzletben szinte minden elfogyik. Az ízélmény szavakkal nehezen írható le, letisztult, könnyed mégis laktató… csak ragozni lehetne.

Vendégeskedésünk során abban a megtiszteltetésben is részünk volt, hogy meghívást kaptunk egy igazi, déli vacsorára, melyet Gianluca és családja biztosított számunkra. Előre felkészítettek, aznap már ne együnk semmit, mert nem fogjuk bírni a „kiképzést”. Az instrukciót követtük is, de ha az ember azt hallja, sok, még nem biztos, hogy képes a helyzetre teljes mértékben felkészülni. A vacsorát Luca édasanyja, Elena készítette, és a menüt a kedvünkért – mivel neki is szóltak, hogy nem vagyunk hozzászokva ahhoz az ételmennyiséghez, ami náluk mindennapos – csak 8 (!) fogásból állította össze. Ravioli, fussilli, mozzarella, különféle húsok és persze torta; gyakorlatilag két és fél óráig megállás nélkül csak ettünk! Illetlenségnek számít, ha valaki visszautasítja az elé feltálalt ételt, így mi töredelmesen, mindenből egy kicsit, de végigettük a menüsort. Elena zseniális szakács – nem csoda, hogy hamarosan egy családi étterem séfjeként kamatoztathatja tudását – ételeiben olyan tisztán, a maguk nemes egyszerűségében örvénylenek az ízek, hogy ha már azt is éreztük, több már biztos nem fér belénk, még egy falatot azért letuszkoltunk. A fogások nem voltak tele mindenféle fűszerrel – tévhit, hogy az olaszok ételei túlfűszerezettek, hiszen ha az ember logikusan végiggondolja, a fűszeres ételektől hamar válik jóllakottá az ember, és képtelenség lenne ennyi fogást végigenni. Mindenesetre a vacsora különleges élmény volt számunkra, amit Luca édesapja, Comingio zenei szenvedélye koronázott meg; a vacsora alatt a nagy zenei klasszikusok szolgáltatták a talpalávalót.

Amalfi is szerepelt látnivalóink között, a sztárok kedvenc üdülőparadicsoma, ahol a világ leghatalmasabb citromjait termesztik. Ebből készül a Limoncello, egy likőrféle, amit persze tilos bármilyen egyébb folyadékkal hígítani, vagy koktélokhoz felhasználni – csak tisztán szabad fogyasztani.

Olaszországi utunk során összesen 13 városban fordultunk meg, még felsorolni is nehéz lenne, hiszen az olaszok szeretik a hosszú, sokszor számunkra kimondhatatlan neveket. Mindenhol szembejött velünk a törénelem; Paestum hatalmas dór stílusú templomaiban, Eboli óvárosának kastélyaiban – ami egyébként ma börtönként funkcionál -, Herculaneum romjaiban, Agropoli belvárosában mind-mind ott rejlik a nagy múlt, ami számunkra is megmutatta ezernyi arcát. Természetesen mi sem hagytuk ki a tengert, a sós víz jótékony hatását pedig saját bőrünkön is éreztük. Vendéglátóink révén egy kicsit mi is megtapasztaltuk az igazi délt, nemcsak a túristáknak létrehozott helyeken jártunk, hanem lehetőségünk nyílt a városok igazi arcának felfedezésére. Élmények sokaságával térünk haza: kedves emberek, tökéletes ételek, sűrű espresso, montagna e mare…