Anon Anon 
Amikor hullafáradtan beestem a Király utcába, meg úgy egyáltalán a metróba és a Gödör klub felé vezető utakra, akkor csak annyit kívántam, hogy legyen már vége ennek a napnak; már számolni se mertem, hogy hány órája voltam ébren, hála annak az én főiskolámnak és a munkának. Mindezek ellenére örültem, hogy végre eljutottam a nem régiben G3 Klubbá átkeresztelt helyre, ami tényleg egy nagyon klassz és kulturált, igazi klubkoncertes hely.
Csak a koncert előtt néhány nappal tudtam meg, hogy kik lesznek a fellépők és hogy muszáj megnéznem őket: név szerint a szobazenében utazó Mayberian Sanskülotts valamint a hosszú idő után újra ezen a helyen fellépő Jazzékiel.
És akkor a bevezető sorok után jöjjön a lényegi rész, ami egy kicsit fura lesz, mert nem az est fő zenekaráról lesz szó, ha lehet ilyet írni, hanem az előzenekarról, akiket régóta szerettem volna élőben látni, és akiknek még mindig nem tudom, hogy mit jelent a nevük, ha egyáltalán jelent bármit is.
Már említettem a szobazene fogalmat fentebb, aminek nagyjából az a lényege, hogy minél kevesebből hozzunk ki minél többet, tehát egy gitár és egy szintetizátor meg is teszi kezdésként, ezt kell összecsiszolni valami mérsékelten szomorú dalszöveggel, és készen is lennénk, már csak rögzítenünk kell az egészet, természetesen otthon, mondjuk egy diktafonnal vagy kazettás magnóval(!!), és feltölteni soundcloudra/bandcampre/youtube-ra a kész anyagot, és meg is valósul a lo-fi stílus. (low fidelity=gyakorlatilag a szándékosan gyengébb hangminőséget jelenti)
De hogy kik is ők? A Mayberian Sanskülotts 2010-ben alakult Káposztásmegyeren, a kezdeti felállás Csordás Zitát (ének, szintetizátor, gitár) és Balogh Galluszt (gitár) jelentette, később négyfősre bővült a zenekar Hromkó István (dob) és Szigeti Árpád (gitár) személyében. Nem tudnám őket egy konkrét stílusba betenni és nincs is értelme a beskatulyázásnak, de valahogy a ’80-as évek magyar undergroundja lenne a közös nevező, ha valamit kellene mondanom, a Balatonos, Trabantos vonal ott motoszkál a hangzásvilágukban és a dalszövegeikben.
Szerintem, ha zenekar vagy, akkor a világ egyik leghálátlanabb feladata, hogy te legyél az előzenekar; játssz egy órát néhány ember előtt, majd köszönd meg a figyelmet és vonulj le a színpadról, hogy aztán következzen a másik zenekar. És ez különösen rossz tud lenni, ha egy olyan előzenekar vagy, akik rohadt jó zenét csinálnak, de a színpadról nézve még sincs meg a kellő érdeklődés a közönségben, és nem tudod eldönteni, hogy ennyire nem tetszik, amit csinálunk, vagy valami más baj van.
Valahogy ez volt az érzésem a péntek esti Mayberian Sanskülötts koncerttel kapcsolatban, ahol a nézőszám valahol a 10 és 50 között mozgott, és nyilván nem várja senki, hogy egy egész arénát töltsön meg ez a fajta zene, mert ez egyszerűen lehetetlen, és ettől a dreampopos hangzástól sem fognak vadul ugrálni az emberek, de ez a nézőszám nekem kevésnek tűnt, és szerintem a zenekarnak is.
Zitát nem tudom hová tenni, mert a számok közötti üresjáratokban elejtett kritikái mellett egy nagyon szép, csinos, ráadásul vicces és kellő öniróniával rendelkező lányról van szó, aki egyrészt jól mutat a színpadon, másrészt annyira jó hangja van, és olyan átéléssel énekli azokat a sorokat, amiket ő és Gallusz írt, hogy le a kalappal előtte. Semmi szükség az olyan hozzáfűzésekre és kérdésekre, hogy „Nem unjátok még?”, vagy „Ennyire szar volt? Mert akkor a következő koncerten ezt sem játsszuk”, és folytathatnám. Nem látok bele a zenekar fejébe, de nyilván nem így képzelték el álmaikban ezt a koncertet, és nem lehet egy fényes érzés a színpadról azt nézni, ahogy folyamatosan mászkálnak az emberek sörrel a kezükben a közönség között.
Egyébként sem érdekel senkit az ott lévők közül, hogy ki hol és mennyit rontott egy-egy szám közben, vagy, hogy mennyi húr szakadt el koncert alatt, csak annyi kell, hogy higgyétek el a színpadon állva, hogy amit csináltok az kurva jó, még ha a vártnál kevesebben is vannak, a többi dologgal ne foglalkozzatok, és nem azért tapsol a közönség, mert két szám között ezt szokás csinálni, hanem mert tetszik és élvezik…
A Mayberian Sanskülotts végre egy olyan zenekar, ahol rendben van a zene, jelen esetben szép az énekes hangja, ráadásul a szövegek mögött tartalom is van, nem csak valahogy kijön a rím a sorok végén. Ezen a péntek estén az eddig koncertzáró Ocean’s cry lett a nyitódal, emellett többek között szerepelt a Kételykoszorú, Akarat, Kegyelem ideje, Panel c. számok is. És végül azt kell, hogy mondjam, megérte megnéznem őket még egy ilyen fárasztó nap után is, és csak bízzátok rá az időre, hogy még több emberhez eljusson és megtetsszen a zenétek.
A zenekar bandcamp, soundcloud, youtube és facebook profiljai kattintással elérhetőek.
*a képek nem az október 9-ei koncerten készültek
