Blackphoenix 
Miután lecsúsztam a sajtóakkreditációról, nagyjából az utolsó utáni pillanatban, az egyik könyvemben felejtett pénz megtalálásának szerencsés körülménye után dőlt el, hogy ott leszek az Apocalyptica koncerten. Az időjárás ugyan elég cudarul bánt a közönséggel, ezt leszámítva azonban a mázli-széria folytatódott; két srác felajánlotta nekem a feleslegessé vált harmadik jegyét még barátibb összegért, mintha early bird-áron vettem volna.
Ráadásul meglepő módon az előzenekarra sem kellett sokat várni. Még meg sem ittam a szokásos metálos hangulatvarázsoló italomat, amikor a Tracer a húrok közé csapott, így műanyag söröskancsóval a kezemben csápoltam és hujjogtam. Az ausztrál fiúk (már jó pont, hogy az „ezeket a helyeket egyszer látnom kell” listámon szereplő országból érkeztek), igazán klasszak voltak, ráadásul a lelkes közönségnek köszönhetően valószínűleg a szívükbe zárták Magyarországot.
Ezután kis szünet következett, ami alatt összefutottam egy volt egyetemi évfolyamtársammal, Rékával és a barátjával, aki nem mellesleg konzervatóriumot végzett – innen a rajongása az Apocalyptica iránt. Sokáig azonban nem beszélgettünk, ugyanis az Apocalyptica a Tracerhez hasonlóan szinte olyan pontosan kezdett, mint az atomóra.
Töredelmesen bevallom, hogy én anno leragadtam az Apocalyptica énekes nélküli, gótikus hangulatú „csupán” hangszerekkel világvége-állapotot lefestő számainál, mint a Cortege, a Resurrection, a Toreador vagy a Pandemonium, azóta pedig méltánytalanul hanyagoltam az együttest. Így nem csak Franky Perez jelentette számomra az újdonságot, hanem az énekhang bekapcsolódása és az elmúlt tíz évben sokat változott arculat is.
Ez a hangzásvilág aztán még inkább olyan érzetet kelt, mint ha az apokaliptikus számok hatására megnyílna alattunk a föld, és az együttes egyenesen a Tartaroszba kalauzolná el a közönséget. Paavo Lötjönennek a fekete bőr mellényében ráadásul volt némi hádészos beütése, ami szintén hozzájárult ehhez a fajta élményhez. Ám amikor Paavo csábosan mosolygott, és „légkeringőzött” a színpadon vagy amikor a közönség annyira egyszerre hejjegett, hogy a küzdőtér tényleg egy arénára kezdett emlékeztetni, némi árészi utánérzet is úrrá lett rajtam.
Ám ha nem gondolkodunk görög mitologikus alakokban, akkor is akadtak látványos pillanatok a koncerten. Mikko Sirén dobos virtuóz szólója, Pertuu Kivilaakso vetkőzős jelenete vagy a cigánykerék, amit Paavo lenyomott, miután a zenekar tagjai bemutatásra kerültek. Pertuu – hogy ne csak a női rajongóknak, hanem a magyar közönség egészének is kedvezzen- , az In the Hall of the Mountain King című dalba még a Himnuszt is beépítette.
A koncert mindenképpen pazarul sikerült; a Shadowmaker című új albumon szereplő számok mellett feltűnt több régebbi kedvenc is, mint az I don’t care vagy a Bittersweet. Ezek után az Olümposzra esküszöm, hogy a jövőben jobban nyomon követem a finn fiúk munkásságát.
