Menny és pokol

Víz, víz, víz, hó, hó, hó, és könnyek. Az izlandi emberek mindennapi élet-halál harca, egy fiú, akit egyszerűen csak fiúnak nevez a szerző, hisz bármelyikünk lehetne. Mindez Jón Kalman Stefánsson második magyarul megjelent könyvében a Menny és pokol-trilógiában.

A történet egy izlandi kis halászfaluban kezdődik, ahol minden hajnalban elszánt halászok indulnak el, hogy szembe nézzenek a halállal. Köztük van a fiú és barátja Bárdur, akinek Milton Elveszett Paradicsoma fontosabb, mint az életet jelentő meleg, vízálló dzsekije. Az otthon felejtett kabát miatt veszti életét a jeges tengeren. A fiú nem tudja elfogadni barátja elvesztését, követni akarja őt a holtak birodalmába. Előtte azonban még vissza kell vinnie a kölcsön kapott könyvet. Elindul hát a Községbe, ahol meleg takaró, forró ital, kedves szó vár rá. Nehezen barátkozik meg a gondolattal, hogy elfogadja az életet, hisz, akik igazán fontosak voltak számára, már nem élnek. Nincs családja, nincs barátja.  „Cserben hagyja-e az ember a halottakat azzal, ha tovább él?” – vívódik magában. Új otthonra lel, de hamarosan életveszélyes útra indul Jensszel, a postással, hogy a mindentől elzárt vidéken élők hírt kaphassanak a világról.

A fiúnak ezen a hosszú, embert próbáló úton kell végigmennie. Ez alatt nő fel, ezen az úton gondolkodik az élet értelméről, ha van olyan. Ez formálja, alakítja, kihat egész további életére. Ezen az úton találkozik küzdéssel, barátsággal, tűréssel, halállal és persze a szerelemmel is. Ez alatt válik emberré. Olyan emberré, aki számára nagyon fontos a költészet – még ha oly veszélyes is – olyan emberré, aki vállalja különc mivoltát, aki alázattal viseltetik a természet erőivel szemben, de soha nem hátrál meg és küzd a végsőkig, aki számára a legfontosabb, hogy az ember merjen élni, és aki végül elindul azért a zöld szempárért.

„Ha nem merünk beszélni. Ha nem merünk félni. Ha nem próbáljuk legyőzni… a sötét viharokat önmagunkban. Ha az ember nem tesz semmit, akkor cserben hagy mindenkit, aki számít.”

Mindeközben Stefánsson tű pontos karaktereket rajzol, és hihetetlen sorsokat mutat meg nekünk. Az izlandi emberek mindennapi kegyetlen küzdelmét az életért egy pokoli világban. Azt, hogyan teszik a maguk számára élhetővé ezt a helyet a természettel folytatott küzdelmükben, miközben elfogadják, csodálják és tisztelik azt.

A sok remek figura közül nekem Jens, a postás alakja volt az egyik legkedvesebb. Nagyon szép, ahogy ez a végtelenül zárkózott ember, az életveszély közepette megnyílik a fiúnak és legbelsőbb titkairól beszél. Hisz az izlandiak mások előtt nagyon nehezen fejezik ki az érzelmeiket. A viharos tengeren és a végtelen hó világában, ki nem mondott, életre szóló, mély barátság szövődik közöttük, kölcsönösen felelősséget vállalva egymásért.

A sok gazdag, hitelesen ábrázolt jellem közül említést érdemel még a férjét elhagyó Andrea, az emancipált Hollóanya, Geirprúdur, az alkoholista iskolaigazgató, az apa, aki uszadékfából tákol koporsót a feleségének, és próbál tovább élni négy gyerekével, María a Téli-parton, aki könyvet kér a fiútól, és természetesen a fiú.

Végig nagyon szép a három kötet (Menny és pokol, Az angyalok bánata, Az ember szíve) nyelvezete, amely nyilván Egyed Veronika fordító munkáját is dicséri. Lírai mondatokban szól emberi érzésekről, dilemmákról, kétkedésről, férfi-nő kapcsolatról, bűnökről. Mindezt olyan természetesen, egyszerűen, szókimondóan, őszintén teszi, hogy az ember beleborzong a gyönyörűségébe. Finom irónia és apró humormorzsák színesítik a nehéz történetet.

Tillai Tamás borítóterve is tökéletesen ábrázolja az izlandi világot, és kifejezi a három kötet egységét.

A szerző az 1109 oldalon végig a giccs határán egyensúlyoz, más környezetben, mástól ezek a mondatok csöpögős vacakok lennének. Stefánsson valami olyat tud, amitől a Beckett-en, Brecht-en edzett kritikus értékítéletem felteszi a kezét és azt mondja: elfogadom, nekem ez kell, simogat, egyszerűen szép.

Jón Kalman Stefánsson: Menny és pokol-trilógia. Jelenkor Kiadó, Budapest, 2019.