Pedro Almodóvar filmjei az elmúlt harminc évben jó néhány jelölést és díjat hoztak alkotójuknak. A rendező rendszerint olyan témákat feszeget, amelyek mai világunkban tabunak számítanak. Nem fél kimondani, hogy minden személyiség sérült, sem pedig rámutatni az emberi test profán, erősen anyagi természetére. Cseppet sem hétköznapi mondanivalóját pedig kegyetlenül őszinte módon, anatómiai pontossággal ábrázolva zúdítja rá a nézőre. A bőr, amelyben élek című, 2011-ben készült filmje sem kivétel ez alól.
Már a nyitó képsor megkezdi kiszakításunkat megszokott, kényelmes valóságunkból. Egy fiatal nőt látunk, testhez tapadó, bőrszínű ruhában. Az arca nyugodt, jógagyakorlatokat végez. Ám mégis érződik rajta egy mélyről fakadó, csak tessék-lássék módon takart feszültség. Az a gesztus, hogy megfosztották őt az emberek számára megszokott ruháktól, és a szobájában összezsúfolt bizarr tárgyak arra engednek következtetni, hogy a nő fogoly, sőt mi több kísérleti alany.
Annyi viszonylag hamar kiderül, hogy a nő egy nagy tudású plasztikai sebész, Robert Legard villájában él, aki az emberi bőrrel kísérletezik. A férfi tizenkét évvel korábban kezdte meg kutatásait, miután a felesége egy autóbalesetben összeégett. Azt is láthatjuk, hogy Robert és „vendége”, Vera úgy néznek egymásra, mint teremtő és teremtmény. Abszolút függő helyzetről van szó, amelyet azonban valamilyen módon mégis átsző a hagyományos férfi-nő kapcsolat groteszk, kifordított változata. Ennek az állapotnak a fenntartásához Marilia a házvezetőnő nyújt segítséget Robertnek. A néző jó ideig kénytelen beérni ennyi tudásanyaggal. A rendező sokáig hagy még őrlődni minket, és csak lassan, fokozatosan adagolja az információ- cseppecskéket ennek a morbid, feszültséggel teli viszonynak a hátteréről.
Almodóvar ráadásul csak ront a helyzeten azzal, hogy újabb és újabb mellékszálakat kapcsol be a történetbe, amelytől a néző egyre frusztráltabbá válik. Végignézhetjük Robert évekkel korábbi emlékeit arról, ahogyan megég a felesége, ahogyan leveti magát a szobája ablakából, miután meglátja a tükörben eltorzult testét, de mégis mi köze mindennek a jelenhez és Verához? Ezt a jelenetet kissé hatásvadásznak érzem, hiszen már történt utalás a nő halálára, így önmagában nem viszi előre a cselekményt. Ahogyan az sem világos előttünk, miért mutatja meg nekünk a rendező, ahogyan Robert tizenhat éves lánya, Norma egy hatalmas megrázkódtatás után teljesen megzavarodik, majd elmegyógyintézetbe kerül. Ám a túlbonyolított narratíva ellenére lassanként összeáll a kép. A múlt és a jelen darabkái összeérnek, a belőlük felépülő valóság pedig bizarrabb, sokkolóbb és gyomorforgatóbb, mint hittük volna…
Antonio Banderas zseniális módon kelti életre a plasztikai sebészt, aki ugyan rendkívül nagy tudású, érzelmileg mégsem elég fejlett és erős ahhoz, hogy felesége halálát ép elmével elviselje. Minden tényező együtt van tehát ahhoz, hogy a férfi elkezdjen Istent játszani, magának követelve nem csupán az igazságosztó szerepét, hanem az élet és halál feletti uralmat is. A rajta tükröződő szenvtelenség, az a magától értetődő hit abban, hogy jogosan, sőt helyesen cselekszik, tökéletesen elég ahhoz, hogy a nézőben megfagyjon a vér. Ám e mögött a rideg elme mögött is rejtőzik egy sérült és manipulálható lélek. Ahhoz, hogy megmutatkozzon, csupán el kell hitetni vele, hogy mindvégig jó úton járt.
Érdemes megemlíteni Robert testvérét, Zecát is, bár mellékszereplő, és csak kis időre tűnik fel a filmben. A férfi, akinek karakterét egyedül a nyers erőszak határozza meg, érdekes kontrasztját adja a plasztikai sebésznek, aki az eszére támaszkodva sokkal finomabb, rafináltabb eszközökkel képes pusztítani. Vera mindkettőjük módszeréből kap ízelítőt. Az őt alakító Elena Anaya rendkívül hatásosan jeleníti meg azt a fájdalmat, amelyet a női lét felfedezése közben elszenvedett első sérülések okoznak benne.
Azoknak ajánlom a filmet, akiket nem csupán az emberi természet szépségei, hanem árnyoldala is foglalkoztat, és akik nem riadnak vissza a fent említett, tabunak kikiáltott témák boncolgatásától, sem pedig a nyakatekert elbeszélésmódtól.
Értékelés: 90/100
IMDb: 7,6
Mafab: 77%