A derű fontossága – Lukács Sándorral beszélgettünk a Pesti Színházban

Spiró György darabja, a Honderű a Pesti Színházban kerül bemutatásra Valló Péter rendezésében, melynek próbája után Lukács Sándorral beszélgettem a műről, a generációs kapcsolatokról, a pályájáról és művészi inspirációiról.

Corn&Soda: A Honderű középpontjában egy eltűnőben lévő generáció van, amely egyfajta műveltséget, tartást, értékrendet képviselt. Spiró György pozitívan és iróniával is fordul feléjük. Hogy látod ezt?

Lukács Sándor: Spiró az az író, aki áttételesen, de nem erőltetetten küldi az üzeneteit. Ebben a darabban az a legnagyobb kérdés; mit eredményezett az, hogy az idők folyamán megváltozott a nevelési rendszer. Félreértés ne essék, én nem mondok ítéletet a mai oktatás felett, és nem dicsérem a régebbit, de egy biztos, hogy az úgynevezett „ántik világban”, amikor a Honderű alakjai kis- és középiskolások voltak, akkor sokkal nagyobb súlyt kapott a morális és mentális nevelés. A darab arról is szól, hogy a rend és a formák tisztelete nélkül szétesik a világ. Erről a korosztályról, a jófajta konzervatív tartású úriemberekről nem nagyon születtek darabok. Egy kezemen meg tudnám számolni.

Egymást is tisztelik a darab szereplői?

Pontosan. Még azok is, akik veszekednek, vitatkoznak, sőt ellenségeskednek egymással. Az emberi „közlekedés” más volt ennél a generációnál. Spiró a fiatalember figurájával ütköztet. Szakadék van a két generáció között.

Ezt a darabot Spiró már 1997-ben megírta.

Igen, és a Honderűnek volt akkor egy nagyon sikeres bemutatója, amit szintén Valló Péter rendezett a Budapesti Kamaraszínházban. Kiváló volt a szereposztás, a 22 évvel ezelőtti előadásban Sinkó László játszotta a szerepemet, Haumann Péter Márton Andrásét, Gera Zoltán Kern Andrásét, Újvári Zoltán Orosz Ákosét, és Börcsök Enikőét pedig Törőcsik Mari.

Játszottál már Spiró György darabban?

Hogyne. Az Elsötétítés főszerepét játszottam itt a Pesti Színházban.

Jól látom, hogy jól érzed magad Friedhof szerepében?

Nagyon jól érzem magam benne. Én magam is egy kispolgári értelmiségi családból származom. Vannak gyermekkori élményeim ezekről az urakról. Figyeld csak meg a nevét a családunk egyik barátjának: Mikevári Tivadar.

Mintha egy Jókai regény főhősének a neve lenne.

Pontosan. Tivi bácsi hetente, kéthetente eljött hozzánk, általában hétvégi délutánokon, kora este. Nálunk borozgattak, beszélgettek és „viselkedtek”. Nem modorosan. Még ha össze is vesztek apámmal vagy anyámmal, annak is volt egy formája. Megadták egymás felé a tiszteletet.

Elhangzik a műben, hogy nemzedékek nem tanulnak egymástól. Erről jutott eszembe, hogy ma itt ülünk a Pestiben a régi Vígesek próbája után, és holnap A nagy Gatsby fotóspróbája lesz egy másik nemzedék előadásában, mely tele van fiatalokkal. Hogy látod ezt a helyzetet itt a Vígszínházban?

Nagyon érdekes volt az, hogy amikor engem 1972-ben Várkonyi Zoltán leszerződtetett, akkor mindössze két fiatal érkezett. Nagy Gábor volt az egyik, aki akkor óriási sztár volt, és én a másik. Nem 15 fiatal érkezett szinte egyszerre a Vígbe, mint most. Mindenki meg volt rökönyödve akkor, hogy Várkonyi két fiatalt is idehozott. Én érzek most áramlást a generációk között. A nagy Gatsby-t említetted. Vecsei Hasi és a kis Vidnyánszky Ati remek emberek, nem csak tehetségesek. Két év alatt megismertem annyira őket, hogy merem ezt mondani.

Nem régen készítettem interjú egy fiatal kollégáddal, aki azt mondta, hogy igenis van szakmai áramlás a generációk között. Azt mondta, hogy egy közös munkában nagyon sokat tanult tőled.

Igen, van részükről érdeklődés. Azt, amit említesz, az nem régen volt, amikor vidéken játszottam a Tartouffe-ben. Az autómmal hoztam-vittem az Színművészetis egyetemistákat, és útközben sokat beszélgettünk szakmai és emberi dolgokról.

Amikor mi fiatalon bementünk a Vígszínház színész büféjébe akkor addig, amíg a Páger Antal, a Bilicsi Tivadar, a Somogyvári Rudolf, a Tomanek Nándor, a Darvas Iván, a Ruttkai Éva, a Bulla Elma le nem ültek, addig mi sem. Akkor ültünk csak le, ha maradt hely nekünk. Órákig tudtuk hallgatni a sztorizgatásaikat. Igaz, akkor még nem volt internet, nem volt ez az elidegenedett világ. Ha Sartre és Beauvoir élnének, újra felfedeznék az elidegenedést. Ma egy fiatal csak mobilját nyomogatja. Hiányzik az, hogy leüljünk egy asztalhoz beszélgetni, sztorizni, közben enni, inni. Élőben kellene beszélgetni egymással.

A legendás Popfesztivál szereplői felé volt olyan nagy rajongás, mint amilyen most A Pál utcai fiúk felé. Milyen ezt most neked megélni?

A „pál utcai fiúk” frissítik, megújítják a Vígszínház közönségét, mint ahogy annak idején mi is tettük a Popfesztivállal. És ez nagyon jó. Aki eljött a Popfesztiválra, az eljött másik előadásra is. Azt mondták, hogy „amiben játszik a Tahi-Tóth és a Lukács, megnézzük azt is”. Megnézett a Schillerben, a Bulgakovban. Felfrissült a színház közönsége, és ez van most A Pál utcai fiúk előadás kapcsán is. Ez nagyon jó érzés nekem.

Elképesztő mennyiségű színházi és mozgóképes szerep van mögötted. Sok kollégával, rendezővel dolgoztál, népszerűség, minden szakmai díj, elismerésed megvan. Mi inspirál még, amikor délelőtt vagy este elindulsz a színház felé?

A következő feladat az inspiráció, mindig az, amit éppen csinálok. Ugyanolyan izgalommal és „őrülettel”, félelmekkel és reménységekkel indulok neki minden feladatnak, mint korábban. Fordított arányosság van nálam, mert minél idősebb vagyok, minél több a tapasztalatom, a rutinom, egyre nagyobbak a félelmeim, mert nagyobb a felelősségem. Jobban ismerem már csapdákat, mint fiatalabban. Ezek az érzések a díjak mellett, és azok felett vannak. Eszembe sem jutnak a díjak, az elismerések, mert az van bennem, hogy sikerüljön a magam támasztotta igénynek megfelelnem.

Több, mint 60 tévéfilmben, sorozatban játszottál. Nem hiányzik az a fajta munka?

Nagyon. Sajnálom a fiatal kollégáimat, hogy nekik ez a lehetőség nem adatik meg. A tévéfilmek már fiatalon országos népszerűséget hoztak nekem, ahogy sok más kollégámnak is. Hála istennek én is azok közé tartoztam, aki már huszonévesen országosan ismertek voltak. Azok nagyon jó szerepek voltak, olyan rendezők által, mint Hajdufy Miklós, Málnay Levente, Esztergályos Károly, Nemere László, Sándor Pál, András Ferenc. Egy komoly tévés rendezői csapat dolgoztatott a klasszikus és mai szerepekben.

Játszottál a sikeres és népszerű Aranyélet sorozatban is.

Igen, de az egy kisebb szerep volt. Mostanában kezdenek sorozatokat csinálni, elindult a televízióknál valami, de közel sem olyan mértékben és színvonalon, mint régen. Nagyon nagy szükség lenne ezekre, mert az internetes kommunikáció rázuhant a fiatalokra, és egyre kevesebbet olvasnak. Ha már nem olvassák, akkor legalább tévés, filmes feldolgozásokban látnák, megnéznék a magyar és nemzetközi irodalom értékeit. Most is vannak sorozatok, de sok színész nem az értékes alakításiról lesz ismert. Én igényes és klasszikus szerepekkel lettem népszerű.

47 év egy színházban. Sok színész azért vált, hogy újabb inspirációkat szerezzen, esetleg megújuljon. Nem hiányzott a változás?

Volt 2-3 olyan időszak, amikor eszembe jutott a változtatás lehetősége. Mindenkinek van gyengébb vagy erősebb időszaka. A gyengébb szezonokat úgy vészeltem át, hogy az erősebb szezonból jöttek tovább velem a szerepeim. Mindig volt dolgom, olyan nem volt, hogy nem játszottam. Várkonyi Zoltán vezette be – és hála istennek a többi igazgató – Morvai István, Marton László és most Eszenyi Enikő tovább vitte azt, hogy a legprogresszívebb rendezőket vendégként meghívta a Vígszínházba. Anélkül, hogy ki tettem volna a lábam a Vígszínházból, Ruszt Józseffel, Szinetár Miklóssal, Zsótér Sándorral, Tompa Gáborral, Jurij Ljubimovval, Babarczy Lászlóval dolgozhattam. Parádés a névsor. Nem kellett elmennem, házhoz jöttek a Vígbe a rendezők. Ez óriási dolog, és többek között ezért is maradtam.

Hatalmas a szakmai tapasztalatod, bőven volna mit átadnod a fiataloknak. Nem gondoltál soha a tanításra?

Nem. Mindig mondom a fiatal kollégáknak, hogy ha bármi emberi vagy szakmai gondjuk, kérdésük van, akkor; „gyertek, igyunk meg egy sört, üljünk le és megbeszéljük”. Ha tudok, boldogan segítek, de én nem vagyok jó pedagógus. Nem szeretek fegyelmezi. Nem azért, mert utána én lennék a „rossz”, hanem azért, mert nem vagyok az pedagógus alkat. Nagyon jó a kapcsolatom a fiatal kollégákkal, megkockáztatom, talán így még jobb is, mintha tanítanék.

Most hány szerep van aktuálisan a fejedben?

A Honderű, A diktátor, A Játék a kastélyban, az Óz, a csodák csodája, az Audiencia, a Borkman, Kaddis. Hét biztos.

Ez havi hány előadást jelent számodra?

Úgy 15-öt, ami éppen elég. Verseket is írok, hamarosan jön a nyolcadik kötetem. Visszatérve a tanításra. Az egyetemi tanítás főleg délután van, amikor én pihennek és írok, dolgozok.

Mikor jön az ki az új verses köteted?

A Könyvhétre. Földi szokásaid lesz a címe.

A verseidhez honnan érkezik a z inspiráció?

Az íráshoz a színészet – mint szakma és pálya -, hatalmas inspiráció. Színészként a forgatások által sok helyen megfordultam, rengeteg emberrel találkoztam, az egyszerű emberektől kezdve a professzorokig. Annyi tapasztalatot szereztem, hogy azok mind jó anyagok az íráshoz. Színészként sok olyan szituációkat élek meg, amikbe magánemberként nem kerülnék. Ezek adják az élményeket, az alapanyagot az íráshoz.

Népszerűek a köteteid?

Nem tudom, hogy hányan olvassák, de azt tudom, hogy a kiadók elég jó eladási számokat mondanak.

Hogyan pihensz, regenerálódsz?

Kialszom maga, lefekszem éjfél körül és alszom reggel nyolcig. Erre figyelek. Rövid italt nem iszom, nem is kívánom, de szeretem a száraz fehér borokat. Régen tornáztam, atletizáltam, most már csak teniszezem. Egészségesen étkezem, jól vagyok táplálva. A feleségemnek sokat köszönhetek, nagy mázlim van vele. Kifogtam egy olyan édes, tüneményes nőt, aki vigyázz és odafigyel rám, terelget az életben. Miatta szoktam le 15 éve a cigarettáról.

Visszatérve a mostani premieredre, a Honderűre, volt egy ilyen című folyóirat az 1848. előtti időszakban. A darab címe többször elhangzik az előadásban. Mi a szerepe ennek a szónak?

Igen, Spiró György ennek a folyóiratnak nyilvánvalóan utánanézett. Én mondom el a darabban azt, hogy Széchenyi István akarta Budapestet még az egyesítés előtt Honderűnek elnevezni, mert már akkor is divat volt a magyaros búskomorság. Széchenyi azt akarta, hogy legyen benne ennek a nagyvárosnak a nevében a derű. Akkor kezdett itt pezsgő művészeti élet lenni, akkor épült a Lánchíd, ami Pestet és Budát összekötötte. Szerintem a derűs állapot az a leghasznosabb emberi állapot, amiben a legtöbb jó dolgot lehet csinálni. A derű az egy finom állapot, amiből szinte csak jó születhet. A derűn keresztül jut el az ember a boldogsághoz, az örömhöz.

Én megéltem a darab végén a katarzist, amit sokszor hiányolok egyes előadásokból.

Igen, a Honderűben ott van a katarzis. Az nem jó, ha egy előadás nem katartikus, és ha másnap felébredünk, akkor nem ad valamilyen irányt.

Spirónak inkább sötétebb darabjai vannak, szemben a Honderűvel.

Mi az, hogy! A Honderű eltér Spiró többi darabjától.  A Honderűnek – a szó nem a geil értelmében -, bája van, miközben ott van benne a Spiró-féle szarkazmus. Mindenkinek meg van a maga keresztje, gondja, de mégis ott van a derű.

Ez nagyon jó végszó, köszönöm a beszélgetést.

Én is köszönöm.