Blackphoenix 
A Fantasztikus Négyes kalandjait feldolgozó második film, a 2007-es Ezüst Utazó óta a szuperhős csapat története igencsak feledésbe merült, ezért Josh Trank rendező úgy látta, máris megérett az idő az első rész remake-jére. A vérfrissítés miatt ezúttal fiatalabb színészekre esett a választás, mint Ioan Gruffudd, Jessica Alba, Chris Evans, Michael Chiklis és Julian McMahon voltak, ezért egy tini-disztopikus hangulatú, ám az eredeti változathoz szolgaian hű filmre számítottam. De csalódnom kellett.
Már az első néhány jelenetben nyilvánvalóvá vált, hogy a Tim Story-féle változathoz képest valami egészen mást kapunk; olyasmit, aminek semmi köze sincs a képregényhez. Trank évekkel, sőt évtizedekkel előbb veszi fel a történet fonalát, így már ötödikes korukban láthatjuk Reed Richardsot, a meg nem értett zsenit és a munkáscsalád legkisebb gyermekeként szintén fekete bárány Ben Grimmet, ahogyan barátságot kötnek. A szereplőválasztás nem éppen telitalálat, hiszen Jamie Bell kisebb termetű, mint Miles Teller, így a film elején még igen nehéz elképzelni róla, hogy felcseperedve és radioaktív-sugárzással kezelve nehézfiú válik majd belőle.
Viszonylag hamar bekapcsolódik a történetbe Sue Storm, és édesapja, akiket lassan de biztosan követ Victor Von Doom, majd Johnny is. A három szereplő közül ketten így „visszafiatalodva” teljesen elveszítik azokat a vonásaikat, amelyek Tim Story filmjében meghatározták a karaktereket. Az elsősorban érzelem-orientált, hol tüzes, hol empatikus és odaadó Nő, akinek kegyeiért két Férfi küzdött egymással, és a menő üzletember, aki hozzászokott, hogy a világ a lábai előtt heverjen, teljesen eltűntek a színről. A Fantasztikus Négyes újratöltött változatában Sue és Victor is felöltik a tudósköpenyt, és a szórakozott professzor-attitűd, amely Reed sajátja volt, rájuk is átragad. Egyedül Johnny az, akit a rendező legalább megpróbált karakterhűvé formálni, ám a gyorsulási versenyes jelenet és az atyai fejmosás ellen való lázadozás önmagában elég gyatrára sikerült, így Fáklya is csupán árnyéka önmagának.
A steril, laboratóriumszagú közeg teljesen rányomja a bélyegét a filmre. Csendben halad a munka, a film felénél járva még bőven állóvízben tapicskolunk, és hőseink még mindig csupán átlagos tinédzserek. A labor vezetőjének egyébként esze ágában sincs a fiatalokat küldeni az ismeretlenbe, amikor szolgálatára állnak a NASA emberei is. Egy iszogatással töltött este után azonban Reed és barátai meghozzák első (és egyetlen) önálló döntésüket; nagy titokban nekiindulnak a másik dimenzióba. A nagy utazás azonban igen hamar tragédiába torkollik. Itt bizonyos nincsenek vicces jelenetek arról, ahogyan a leendő Fantasztikus Négyes tagjai ismerkednek újonnan kapott erejükkel, sokkal inkább egy thrillerre hajaz a rendező közelítése a témához. Kiforratlan szuperhősök helyett fogyatékosokat látunk, akiket ráadásul a kormány kénye-kedve szerint rángat dróton. A sok szerencsétlenkedést persze be lehetne tudni a főhősök életkorának, ha nem láttunk volna mostanában millió és egy filmet, ahol tinédzserek döntik romba az elnyomó társadalmi rendszert.
Már eddig is nyilvánvalóvá vált, hogy a remake-ben a hangsúlyok nagyon eltolódtak az eredetihez képest, de a Doommal való összetűzésre fájdalmasan kevés idő jut, és csak a film utolsó negyed órájában zavarják le. Mellesleg a végső bunyó az egyetlen, ami szinte tökéletes másolata a Story-féle változatnak. Azt pedig, hogy a Fantasztikus Négyes valóban megalakul, jobb híján kénytelenek vagyunk elhinni, ugyanis mindenféle csoportdinamika, konfliktus és összecsiszolódás ábrázolása hiányzott a filmből.
A fiatalabb színészek ellenére tehát az újratöltött Fantasztikus Négyes sztori igencsak vérszegényre sikerült. Trank újszerű módon közelített a Marvel-hősök kalandjaihoz, ami dicséretes, ám nem teljesítette azt, amit vállalt; az alkotása nem sci-fi akciófilm, sokkal inkább sci-fi thriller. Miles Tellert azért kicsit szórakoztató volt a jófiú szerepében viszontlátni, bár Reed Richardsként meg sem közelítette eddigi alakításait.
40/100
IMDb: 3,9/10
