Bence V. 
Forrás: Vertigo Média
Amikor beültem a moziba a Valaki a túloldalon (Andra sidan, 2020) című svéd horrorra, skandinávfilm-rajongóként nagy elvárásaim voltak, és azt hittem, különleges élményben lesz részem. Nos, nagyobbat aligha tévedhettem volna.
Hamar rá kellett jönnöm, hogy ezt a filmet már láttam, rengetegszer. Nem kifejezetten ezt a filmet, hanem ezt a történetet. A Valaki a túloldalon ugyanis az amerikai közönséghorrorok legrosszabbjait idézi, és gyakorlatilag meg sem próbál eredeti lenni egyetlen pillanatra sem. A rutinos olvasó talán már sejti is, hogy a történet onnan indul, hogy egy háromfős család – kisfiú, apa és az ő új barátnője – új házba, egy ikerházba költözik… Ha ennél is cinikusabb lennék, ezen a ponton be is fejezném a cselekmény ismertetését, mert ha valaki látott csak egyet is azon horrorok közül, amelyek így kezdődnek, az pontosan tudja, mi következik ezután. De nem vagyok. Szóval, miután az apának egy munka miatt el kell utaznia, a főszereplő, Shirin hosszú időre kettesben marad a kisfiúval, Lucasszal, akivel nem igazán sikerül megfelelő kapcsolatot kialakítania. A házban pedig eközben egyre különösebb dolgok történnek: az ikerház túloldaláról furcsa hangok szűrődnek át, míg Lucas egy képzeletbeli fiúval kezd el barátkozni. Hamarosan pedig Shirinnek szembe kell néznie a lehetőséggel, hogy valaki vagy valami el akarja rabolni a gyermeket.
A Valaki a túloldalon tulajdonképpen összegyűjtötte az összes amerikai horrorfilmes sablont és egymás mellé rakosgatta őket. Az udvaron játszó kisfiú lábához a semmiből odaguruló labda, a ház, ahol a korábbi lakókkal tragédia történt, a hirtelen levágódó padláslépcső, a lerajzolt képzeletbeli barát, a „nem vagy az anyám”, a soha, de tényleg soha fel nem kapcsolt villany, a háttérben megjelenő, majd eltűnő alakok, a koszos-poros, ijesztő padlás, a démon kattogó torokhangja, na meg a férj, aki nem hiszi el, hogy szellemek járnak a házban. Ja, és természetesen mindez igaz történeten alapul.
Ennél is nagyobb baj, hogy a filmben a sablonokon túl abszolút nincs hozzáadott érték: az operatőri munka lapos, a film forgatókönyve elnagyolt, a szereplők pedig helyenként annyira közhelyesen beszélnek, hogy az ember elgondolkodik rajta, ez a film vajon nem kigúnyolni próbálja-e a zsánert. Sajnos nem. A készítők még egy olyan egyszerű dramaturgiai eszközt sem bírtak rendesen használni, mint a fordulat: a történet vége felé úgy tálalnak egy, a lényegen alapvetően semmit sem változtató új információt, mintha az teljesen más megvilágításba helyezné az addig történteket. Pedig nem.
A végkifejlet – ne szépítsünk – szánalmasan felszínesre sikeredett. A film ugyanis tesz némi bizonytalan kísérletet, hogy drámát vigyen a történetbe, és a végén azt akarja elhitetni velünk, hogy mindez valójában Shirin karakterfejlődéséről szól, hogy képes lesz-e megfelelni az édesanyaszerepnek, és őszinte szeretettel fordulni Lucashoz. Bullshit – ha engem kérdeztek. Illetve: lehetne ez jó: ha nem lenne ez is már végtelenül unalmas, illetve ha nem egy olyan másfél órás filmbe próbálnák beleerőltetni, amelyben mindeközben tizenegy jump scare van. (Igen, a rossz filmekben egy ideje már számolom, hányszor ijesztenek meg minket, hogy elleplezzék a horror hiányát. A prímet még mindig a Szellemek háza (Winchester, 2018) című gyalázat viszi, ahol átlagosan hat percenként volt jump scare.) Nagyon gyorsan halad a cselekmény, a rövid, drámai jelenetek épp ezért teljesen súlytalanok, nézőként lehetetlen azonosulni a legfőbb szereplővel, s így lehetetlen nem kínosan feszengeni sem a szekunder szégyentől a moziszékben, amikor a film katartikus(nak szánt) végkifejleténél Shirin odakiáltja a gonosz entitásnak, hogy „Lucas az én fiam”.
Mindenesetre nem fogok úgy tenni, mintha nem tudnám: ez a film valószínűleg sokaknak tetszeni fog. Hiszen nem készülnének el ezek a horrorok, ha nem szeretnék őket emberek tömegei. A kérdés ezúttal is az, mit keresünk egy horrorfilmben? Hogy valóban horrorisztikus érzést adjon, és hetekig-hónapokig nyomasszon esténként, vagy pedig azt, hogy másfél óra erejéig megemelje néhányszor a pulzusod, aztán hazamenj, és békésen ágyba bújj. A jó horror – az én szememben legalábbis – nem ijesztget már a tizedik perctől, hanem lassan építkezve segít, hogy azonosulj a szereplőkkel, valóban átérezd a fájdalmaikat, félelmeiket, (vagy adott esetben előhívja a saját félelmeid) hogy akkor, amikor aztán elérkezik a horror maga, te magad is épp annyira rettegj, mint a filmbéli karakter. Az ilyen horrorokban van tehát dráma, csak annak időt kell adni, és okosan, művészi eszközökkel kell kifejteni őket. Ilyen, számomra tökéletes horrorok például Az örökség (Hereditary, 2018); A boszorkány (The VVitch, 2014) vagy a Kokszongi Sirató (Gokseong, 2016).
Mindent egybevetve tehát nem értem, mi szükség volt a Valaki a túloldalon című filmre, azon túl, hogy a svédek kipróbálták, képesek-e lemásolni a hollywoodi horrorfilmeket. Nos, sikerült. Remélem, elégedettek. Az egyetlen különbség tényleg csak ennyi lett: hogy a szereplők svédül beszélnek.
Értékelés: 50/100
Mafab: 57%
IMDb: 5.3/10
