„A helyemen érzem magam” – interjú Sodró Elizával

Sodró Elizával a Foglyok című, december 28-án adásba kerülő televíziós nagyfilm díszbemutatója után beszélgettem a filmről, generációjáról, a zenélésről és a Radnóti Színházról.

Cornandsoda: A Foglyok díszbemutatója után vagyunk. Megnézed magadat a filmjeidben?

Sodró Eliza: Igen. A Foglyokat Miskolcon, a Cinefesten láttam először egyben. Nem mindig releváns az első találkozásom egy olyan filmmel, amiben játszottam, mert olyankor még élénken él bennem a forgatás. Sok emlék kötődik a jelenetekhez, ami miatt nem tudok objektív maradni a filmmel, vagy az alakításommal kapcsolatban. Bevillannak azok a gondolatok és érzések, amik átsuhantak rajtam egy-egy jelentnél. Emlékszem, hogy mikor, mit, miért csináltam. Jó élmény volt másodszor megnézni a filmet, mert így már egy másik perspektívából, kicsit távolabbról láttam rá a történetre.

Hogyan kaptad meg a Foglyok főszerepét?

Elmentem egy castingra. Steinhauser Andreának – aki kiskorom óta ismer engem – jutottam az eszébe erre a szerepre. Felhívott, és rám esett a választás.

Deák Kristóf, aki a film rendezője, megköszönte Kováts Adélnak, a Radnóti Színház igazgatójának a segítséget. Mi volt Kováts Adél segítsége?

Valló Péter a forgatás ideje alatt rendezte A művésznő és rajongói című előadást. Én is játszottam volna benne egy szerepet. Adél nemcsak igazgatónő, hanem színésznő is egyben, ezért ilyen helyzetekben mindig nagyon figyelmes és empatikus. Pontosan tudja, milyen nagy lehetőség eljátszani ekkora filmszerepet, ezért elengedett forgatni. A másik feladatot pedig Martinovits Dorina vállalta el helyettem.  Megköszöntem a lányoknak ezt a rugalmasságot, és Valló Péternek, hogy tudott változtatni a koncepcióján. Porogi Ádám játssza a filmben Gusztit, a szerelmemet, aki szintén a Radnóti társulatának tagja, az ő egyeztetéséhez is szükség volt Kováts Adél együttműködésére.

A Foglyok című film 1951-ben játszódik. A Rákosi-diktatúra a családok életére nagymértékben rányomta a bélyegét. A te családodtól hallottál ilyen jellegű dolgokról?

Olyan családi legendát nem tudnék mondani, ami a film témájához közvetlenül kapcsolódik, de nagyon hálás vagyok azért a nagyszüleimnek, hogy rengeteget meséltek az életükről. A családban nem volt senki közel a politikához. Mami nagyi inkább a háborúról mesélt történeteket, Sodi nagyi pedig a fiatalkoráról. Ez olyan családi örökség, ami régóta ott él bennem, hiszen gyerekkoromban én is sokszor odaképzeltem magam a pincébe, ahogy együtt félünk az oroszoktól, vagy a testvérem mellé a kiságyba, ahogy összebújunk, mert csak egy takarónk van.

Amikor készültem a filmre, akkor beleástam magam a korszakba, több könyvet elolvastam. Dokumentumfilmeket néztem meg, hogy legyen valami közöm a korhoz. Deák Kristóf átküldött egy beszélgetést Sára nénivel, akinek a fiatalkori énjét alakítom a filmben. Ezek sokat segíttettek abban, hogy mélyebben megértsem, milyen az, mikor egy diktatórikus rendszer uralkodik az embereken.

Deák Kristóffal először dolgoztál?

Igen.

Milyen volt vele a munka?

Deák Kristófnak nagyon nyugodt természete van, amit egy idő után könnyen átvesz a stáb. Alapvetően szabadon lehetett létezni a film forgatásán. Kristóf minden ötletet nyitottan fogadott, miközben ez nem jelentette azt, hogy ne tudta volna, mit akar. Pontosan elemezte, hogy minek kell történnie, minek kell látszódnia, mit kell megélnem az adott jelenetben, és rám bízta, hogy hogyan csinálom meg.

Szereted a szabadságot a szerepformálásodban?

Azt szeretem, ha konszenzusra tudunk jutni. Vagy szabadon csinálom a dolgom, vagy ha a rendező szereti jobban kézben tartani az irányítást, akkor valahogy be kell jutnom a víziójába, hogy megértsem, azért, hogy az ő koordinátarendszerében tudjak gondolkodni. Színészként nekem az a lényeg, hogy akivel dolgozom, amellett biztonságban érezzem magam. Kristóf ezt maximálisan képes megadni.

Eddigi pályád során már sok feladatot kaptál. Ez előny a pályatársaidhoz képest?

Nem szoktam magamat a pályatársaimhoz hasonlítani. Saját utam van, ahol igyekszem minél jobban teljesíteni. Magamhoz képest fejlődni, a saját hegyeimet elhordani. Általában egyenlő esélyekkel indul mindenki. Tudunk tanulni egymástól, de a színészet nem verseny, hanem csapatjáték.

A generációd nagyon erős hatással van a mai színházi életre. Minek köszönhető ez?

Igen, sokszor mondják ránk, hogy milyen bátrak vagyunk. Szerintem a bátorság az, amikor félsz valamitől, és annak ellenére mégis megteszed. Ilyen értelemben nem vagyunk mi bátrak, mert nem félünk. Giorgio Strehler-től megkérdezték – amikor a milánói Piccolo Teatro-t megcsinálta -, hogy hogyan lehet az, hogy nem félt? Azt mondta: mitől? Egy pillanatra sem jutott az eszébe, hogy belebukhat. Ilyesfajta elszántságot érzek az általam ismert kortársaimban. Azt a gondolkodást, hogy “miért ne”? Fel sem merül bennük, hogy ne tudnák megcsinálni, mert megkeresik az utat.

Jól tudtok csapatban dolgozni?

Igen, mert tiszteljük egymást és a másik álláspontját. Azt azért nem gondolom, hogy a felettünk álló generációkban ez ne lett volna meg, de én a sajátomról tudok beszélni. Jó lenne, ha továbbra is meglennének azok a lehetőségek, amelyek nekünk az egyetemista korszakunkban megvoltak. Sok olyan helyszín, fesztivál lehetőség volt, ahol például az újvidéki, a kolozsvári és a marosvásárhelyi kortársakkal is megismerkedhetett egy-egy itthoni színészgeneráció. Személyes ismeretségek, barátságok alakulhattak ki. Kíváncsiak vagyunk, hogy mi van a másikkal, mit gondol, hogyan áll hozzá egy-egy témához. Az Ördögkatlan Fesztivál is nagyszerű gyűjtőhelye a kapcsolódási lehetőségeknek. És az internet is az. Ha megnézzük egymást, akkor írunk, hogy „ez jó volt”, vagy azt, hogy “azt nem értettem amikor…”. Állandó kommunikáció és visszacsatolás van közöttünk.

Székely Csabával készítettem egy interjút, amelyben azt mondta, hogy az általa írt 10 című előadás kapcsán összekovácsolódott a „Radnótis” csapat. Te hogy élted meg?

A 10 egy olyan pillanatban találta el a társulatot, amikor már nagyon jól tudtunk együtt dolgozni. Jól ismertük egymást, tudtuk, hogy ki, mit, miért mond, hogyan dolgozik. Már elfogadjuk egymás személyiségét, tudjuk egymást építeni és segíteni. A 10 című darabnak az az egyik nagy érdeme, hogy egyenrangúak a szerepek, mindenkinek egyformán kell beletenni magát. Nem egy főszereplő körül „ugrálnak” a többiek, hanem mindenkinek megvan benne a saját története. És ott volt még Cári Tibor zenéje: majdnem minden reggelt közös énekléssel kezdtünk, aminek megvan az a jótékony hatása, hogy muszáj odafigyelni egymásra. Ha túltolod a szólamod, elnyomod a többit. Ha túl halk vagy, a többiek nem tudnak rád támaszkodni. Meg kell találni a megfelelő arányt, ami sokat segít a csapatépítésben. Deák Kristóf Oscar-díjas Mindenki című kisfilmje is pedzegeti ezt a témát.

Hegedülsz a 10-ben. A zenei tudásodat szeretik használni a rendezők?

Igen, használják a hegedűtudásomat, ami azért nem egy magas szintű tudás, de el tudom adni. Tudok úgy tenni, mintha jól tudnék hegedülni. De azért sokaknak feltűnik, hogy vannak komoly hiányosságaim. Ebben például jó lenne fejlődni.

A Moliére The Passion előadásban is zenélsz, egy számomra furcsa hangszeren.

Az harmóniumon, amin játszom. Valószínűleg a zenei előképzettségemnek köszönhetően viszonylag gyorsan megtanultam rajta játszani. Erre – mondjuk – büszke vagyok.

A próbák során volt először a kezedben harmónium?

Igen. Nagyon jó hangszer, kis zenei tudással is könnyű belőle szép zenét kicsalni. Egyszerű, de látványos, …hallványos…

A Moliére darabban nagyon érdekes Keresztes Tamás oratóriumszerű zenéje.

Igen, és Tamás is csak előtte tanulta meg a harmónium használatát. Együtt próbáltuk kialakítani a hangzást. Cári Tibor és Keresztes Tamás is nagy türelemmel volt felém. Jó zenészeket fogtam ki ebben a két előadásban. A zeneoktatás terén azért voltak néha rossz tapasztalataim. Sajnos sokszor itt is működik az a poroszos tanrend, mint a sportoktatásban.  Azért hajtják és szidják a tanítványt, hogy a legtöbbet hozza ki magából, pedig ez leszorítja lelket, ami nélkül nincs zene.

Van időd zenével foglalkozni?

Ez hektikus, mert kevés rá az időm. Nyáron többször elővettem a hegedűmet, és látványos fejlődést mutatott a hegedűtudásom, aztán megint nem volt időm, és visszafejlődött. Amikor rá tudok hangolódni, akkor terápiás jellege van, a gondolataimat egy helyre húzza, rendeződik a káosz.

A december 9-i Madách téri szakmai tiltakozáson te olvastad fel a 30 év alatti színészek levelét. Miért pont te voltál az, aki kiállt a 111 aláíró kollégád közül?

Aktív szervezője voltam a megmozdulásnak. Én mégis csak a Radnóti Színház legifjabb színésznője vagyok, tehát van rajtam némi szakmai figyelem. Azt gondoltam, hogy talán én megúszom azt a vádat, hogy azért „pattogok”, mert így akarom magamra irányítani a reflektorfényt. Egy nálam fiatalabb kollégára, akit – mondjuk – még nem ismernek annyira, könnyebben ráragad, hogy „ő az a tüntetős gyerek”.

Holnap leszel 29 éves, még pont benne lehettél az általatok meghúzott korosztályos kategóriába.

Igen, nekem még pont egy évre szól a mandátumom ebben a csapatba. A 30 éves korhatárral nem az volt a cél, hogy bárkit kizárjunk, vagy más generációt megbántsunk. Benne van a levélben, hogy mi abba a szabadságba születhettünk bele, ami az előző generációknak köszönhető. Semmivel sem helyezzük magunkat bárki fölé. Több oka volt annak, hogy 30 évnél húztuk meg a határt. Egyrészt különböző díjaknál is van olyan kategória, hogy a legjobb 30 év alatti színész… Másrészt praktikus oka is volt. A szervezés során úgy értük el az osztályok tagjait, hogy írtunk egy-egy embernek, aki aztán szólt a többieknek. Ha elkezdtük volna az idősebbeket megkeresni, akkor ez már nehezebb lett volna, mivel minél távolabb vagy a diplomaosztódtól, annál lazább a kötelék az osztálytársak között. A 111-es listához képest azóta már sokan jelezték, hogy nem értük el ugyan őket, de csatlakoztak volna. Fél nap alatt azok közül, akiket elértünk 111-en gondolták azt, hogy aláírják.

A Radnóti tagja az a Bálint András, aki 2016-ig 30 éven át volt az színház igazgatója, ami egy sajátos helyzet lehet. Milyen vele a társulatban dolgozni?

Számít nekem András véleménye. Nagyon jól időzítve és jó ízléssel szól hozzá a dolgokhoz. Ha ő ír nekem egy üzenetet, hogy ezt vagy azt kedvelte a játékomban, akkor mosolyog a szívem. Emellett minden tiszteletemmel együtt igyekszem, hogy ne az motiváljon, hogy neki akarjak megfelelni, vagy bárkinek, hanem hogy haladjak a magam útján.

Úgy érzed, hogy most a helyeden vagy?

Abszolút. Én olyankor érzem magam a helyemen, amikor olyan emberekkel vagyok körülvéve, akikkel színészileg és emberileg jól tudok együttműködni. Tudunk beszélgetni, van közöttünk kommunikáció, és ez a Radnóti Színházban így van. Nincs hiányérzetem, a helyemen érzem magam.

Köszönöm a beszélgetést.

A Foglyok című filmet december 28-án 19.40-kor tűzi műsorára a Duna Televízió, majd egy héten lesz látható a Médiaklikken.