Blackphoenix 
A lázadó (Insurgent, 2015) pontosan ugyanazt adja a közönségnek, amely A Beavatott után várható volt; kiszámíthatóság, végtelenül leegyszerűsített történet, néhány jó színész, akik sikeresen lehelnek életet az egydimenziós karakterekbe, egy-két logikai bukfenc, és az elmaradhatatlan lélegzetelállító speciális effektek. Robert Schwentke rendezésében ráadásul ezek az alapvető jellemzők csak még markánsabbá válnak, mint korábban. 
Már az első jelenetben értetlenül állok azelőtt, hogy Peter mit keres a Barátságosok között rejtőzködő Tris, Négyes és Caleb mellett. A Miles Teller által alakított ősellenség-figurának ugyanis esze ágában sincs megtérni, inkább rátesz még egy lapáttal a lány lelkét marcangoló bűntudatra. De mi mást is vártak tőle, ha velük tart?
Ám emellett az első jelenetek végre betöltik egy kicsit az űrt az öt kaszttal kapcsolatban; bepillantást engednek az idáig egyik legmellőzöttebb csoport hétköznapjaiba és értékrendjébe, amelynek tagjairól eddig csak annyit tudhattunk, hogy kedvesek, és nem sok vizet zavarnak. A Beavatottnál pörgősebb tempójú második részben azután hasonló módon felbukkannak végre a csoport nélküliek és az Őszinték is. Ez utóbbi két csoportnak össze kellene fognia a megmaradt Bátrakkal, ha el akarják távolítani Janine-t az útból. Akinek egyébként újabb célja kapcsolódik az Elfajzottak levadászásához; egy doboz kinyitása, amely a rendszer megalkotóinak üzenetét tartalmazza válság esetére. Nem túlságosan meglepő fordulat, hogy Tris a Number One legkülönlegesebb Elfajzott, akinek erre a legnagyobb esélye van (hiába halandzsázik Janine a valószínűségszámítást meghazudtoló esetről). Szintén nem üt túlságosan az sem , ahogyan a Műveltek kőszívű vezetője kihasználja a lány együttérzését, sem pedig a próbák, amelyeket teljesíteni kell a doboz kinyitásához, sőt, még az üzenet sem, amely a történet csattanójának szerepét lenne hivatott betölteni. Ez utóbbitól támadhat egy kis Mátrix-után érzetünk, vagy eszünkbe juthat Putman Agyak a tartályban elmélete, de ezeken az asszociációkon kívül semmi világrengetőt nem kapunk.
A film azonban valami miatt mégis nézhető, sőt megkockáztatom, hogy többször nézhető. Ez elsősorban a színészi játéknak köszönhető; ha figyelmen kívül hagyjuk Shailene Woodley és Theo James közös jeleneteit, akik inkább testvéreknek látszanak egymás mellett, mint szerelmespárnak, a fiatal színésznő igazán őszintén alakítja a megzavarodott lányt, akit megviselnek a háborúval együtt járó veszteségek, és aki folyamatosan küzd magával, illetve saját kiválasztottságával. Woodley képes elhomályosítani a történetben lévő zavaró elemeket, és még az Őszinték igazságszéruma nélkül is elhisszük neki, hogy mindaz, amin Tris átmegy, valódi. Miles Teller miatt is megéri megvenni a mozijegyet, aki viszont a mindenkin gátlástalanul átgázoló, érzéketlen Petert alakítja igazán mesterien. Ráadásul ez a végletekig érdekember karakter az egyetlen, aki képes valamiféle meglepetést okozni.
Hasonlóan mozivászon elé szegező hatásuk van a speciális effekteknek, amelyeknek a második filmben a már kialakult harci készültség miatt nagyobb tér jut, mint az elsőben. Van itt minden, ami csak kell; vonatra felugorva menekülés, ultramodern fegyverekkel lövöldözés, repülő, égő házból való mentőakció. Ráadásul az akciójeleneteken kívül ott van a fejlett technika különböző hátborzongató és gyomorforgató eszközeinek rendkívül változatos kelléktára. Gyakran halljuk az „Éhezőkviadalakoppintás” kifejezést a Beavatott sorozattal kapcsolatban, aminek nyilván van is alapja, de ezen az egyetlen ponton a Divergent a maga rémséges agymosó- és szimulációs szérumtartalmú lövedékeivel rafináltabb és fantáziadúsabb, mint a Hunger Games.
Sajnos a széria harmadik része, A hűséges sem fogja megúszni a mostanában kötelező kaszabolást, amely a kasszasiker filmek elkerülhetetlen végzetévé vált… Legalább lesz mire várni 2016-ban és 2017-ben is. Engem ugyanis A lázadó – minden hibája ellenére – kíváncsivá tett a lezárásra, és arra, hogy mi van azon a bizonyos falon túl. Összességében ugyanaz mondható el róla, mint A beavatottról; a filmes eszközökkel viszonylag sikeresen lehet menteni, ami menthető a csapnivaló regényből, de igazán eredeti alkotást nem lehet belőle kihozni.
Értékelés: 73/100
IMDb: 6,3
Mafab: 65%
