A.Judit 
„Úgy képzelem, hogy az egész világ egyetlen, nagy gépezet. A gépekhez sosem adnak pótalkatrészeket, pont annyi alkatrész van bennük, amennyi szükséges. Úgy gondoltam, ha az egész világ egyetlen, nagy gépezet, én sem lehetek pótalkatrész. Kell, hogy valami oka legyen annak, hogy itt vagyok.”
Ez a filozófia A leleményes Hugo főhősétől származik, mely talán a történet minden egyes irányultságát egyesíti; a nélkülözhetetlen mechanika sajátos szépségét és atmoszféráját, az idő mibenlétét, az emberi ambíciókat, álmokat, az illúziót és illúziókeltést – egyszóval mindent, amit Martin Scorsese 2011-es alkotásában láttatni akart. Mindezeket az 1920-30-as évek Párizsának kulisszái között, nem kevés művészet-, zene- és filmtörténeti utalással, valós és kitalált események sorából formált történettel. A 2011-es év és Oscar-gála – sokak örömére és sokak nemtetszésére – rendkívül nosztalgikus hangulatú filmalkotások bemutatásával telt, gondoljunk csak Michel Hazanavicius A némafilmes (The Artist) című alkotására, mely ugyanúgy a filmtörténet gyökereihez nyúlik vissza, mint A leleményes Hugo, ám a feldolgozás két teljesen eltérő szemszögből történik. A díjeső mindenesetre mindkét alkotás esetében borítékolható volt, a nagy kérdés csupán az maradt, melyikük zsebelheti be a legjobb filmnek járó díjat, melyet végül A némafilmes kapott. A leleményes Hugo tizenegy jelöléséből ötöt váltott valóra, így Scorsese Hollywoodtól is megkapta az elismerést munkásságért.
A történet főhőse Hugo Cabret, akinek különleges érzéke van a mechanikus szerkezetekhez, tehetségét apjától örökölte, aki órásként dolgozott, mígnem egy tűzvészben életét nem vesztette. Az elárvult Hugot iszákos nagybátyja veszi „gondozása alá”; a pályaudvar óráinak karbantartása teszi ezentúl ki a fiú mindennapjait. Miután nagybátyjának nyoma vész, Hugo egyedül végzi el a teendőket, vigyázva, hogy az árva gyerekekre kiélezett állomás felügyelő és kopója nehogy elkapja; minden alkalom, amikor élelemért vagy alkatrészekért az állomásra merészkedik, igencsak kalandosra sikerül. Mindeközben szorgosan szerelgeti automata fémemberét, úgy hiszi, apja utolsó, neki szánt üzenete rejtőzik a gépezetben. A pályaudvaron megismerkedik egy kislánnyal, akivel együtt keresik a szerkezet rejtélyének megoldását, a szálak pedig olyan helyeken futnak össze, amire egyikőjük sem számít, és egy régóta rejtegetett titokról lassanként lehull a lepel.
Ez a titok pedig a híres némafilm-rendező, George Méliés személyét és munkásságát rejti, aki köré az egész történet épül. Igaz, nem ő a címszereplő, viszont Hugo „kutatása” révén szépen lassan kibontakozik alakja és művészi munkássága. Méliés minden játékfilmek atyja, ha úgy tetszik, a műfaj egyik megteremtője. A bűvészből lett filmrendező élete során megközelítőleg 500 (!) filmet készített, persze nem a mai 1-3 órás produkciókra kell gondolni, hanem rövid, nagyjából 15 perces alkotásokra, amiben a filmtörténet nagyja történeteket, kalandokat és álmokat mesélt el, sohasem modorosan vagy erőltetetten; a kor technikai lehetőségeihez mérten fantasztikus képi világot alkotott, melyben a térérzékelés és a bűvész múltból megmaradt illúziókeltés adta filmjei egyedi vonását. Ha filmtörténetről beszélünk, akkor biztosan beszélnünk kell a Le voyage dans la Lune, azaz az Utazás a Holdra című 14 perces alkotásról, mely szintén Méliés remekmű.
Méliés munkásságának és filmtekercsei sorsának – miszerint a legtöbb celluloid tekercsből cipősarok készült – taglalása mellett számos egyéb filmtörténeti vonatkozás is fellelhető A lelelményes Hugoban. Scorsese felsorakoztatja a filmgyártás korai eseményeit, a Lumiére fivérek első, A vonat érkezése című filmjétől kezdve Harold Lloyd legendás óramutatós jelenetén át egészen Méliés Holdra szállásáig, így tisztelegve a nagy elődök előtt. Akár szentimentalizmussal is vádolhatnánk Scorseset a nosztalgikus és kissé negédes megemlékezés miatt, viszont azt is figyelembe kell vennünk, hogy a film alapjául szolgáló könyv, Brian Selznick: A leleményes Hugo Cabret inkább storyboard, mintsem klasszikus értelemben vett regény, ami nagyban befolyásolta mind a képi világot, mind a film hangulatát.
Ha pedig már a képi világnál tartunk, a meseszerűen megkomponált kulisszák még a fanyalgók körében is elismerést váltottak ki; Dante Ferretti és Francesca Lo Sciavo méltán vehette át a legjobb díszletért járó aranyszobrocskát. Bár kissé eltúlozva került bemutatásra, mégis pontosan felismerhető a Gare Montparnasse vasútállomás, ahol nemcsak a vonatra való fel- és leszállás, hanem peszgő társasági élet is zajlott, a szemfülesek – és tájékozottak – pedig azonosíthatták az állomáson játszó gitárost is: ő Django Reinhardt gitárművész. Ha a felismerés esetleg elmaradt, az valószínűleg az utalás „túl intelligens” mivoltából fakadhat, amit Scorsese számtalanszor alkalmaz. Hogy ezek többségét az egyszerű néző nem érti, nem vesz el a film élvezhetőségéből, csupán az igazi film- és zenetörténeti rajongóknak ad plussz egy elemet.
A film egyébként Martin Scorsese talán első olyan alkotása, mely nem kapott 18-as korhatár jelzést, a filmrendező eddig leginkább brutális és erőszakos alkotásaival vált népszerűvé és lett korunk egyik legendás rendezője. Olyan filmek kerültek ki kezei közül, mint a Nagymenők vagy a Taxisofőr, mostanság pedig előszeretettel dolgozik Leonardo DiCaprioval; a 2013-as A Wall Street farkasa már ismét magán viseli azt a bizonyos 18-as karikát. Scorsese mint öntörvényű filmművész vonult be a filmtörténelembe, így A leleményes Hugo vegyes érzelmeket váltott ki rajongóiból. Sokan úgy vélték, a rendező mindent megtett annak érdekében, hogy Oscar-díjat kaphasson, ezzel feláldozva hitvallását és elnyomva igazi stílusát. A stílus valóban szokatlan tőle, viszont a filmelődök előtti tisztelgés eme formája nem ad különösebb okot felháborodásra. A szereposztást tekintve sem lehet nagyobb elégedetlenkedésnek hangot adni; Ben Kingsley remekül alakítja a legendás Méliést és Asa Butterfield játéka is hiteles, ráadásul a feltörekvő fiatal Asa ebben a produkcióban igazán megmutatta, helye van Hollywoodban és érdemes lesz odafigyelni rá a jövőben is. Ugyanígy erősítette helyét a filmszakmában Chloe Grace Moretz is, aki az írói babérokra törő, könyvmoly Isabell alakját formálta meg. Sacha Baron Cohen, mint állomásfőnök adja meg a komikus – és egyben tragikus – szálat is a filmben; ügyetlenkedései, félszeg modora a kedves virágárussal szemben mind mind háborús sérüléséből ered. Néhány pillanatra feltűnik Jude Law és Emily Mortimer is – összességében Scorsese kitűnő színészeket válogatott össze kedves kis történetéhez.
Igen, A leleményes Hugo egy kedves kis családi mozi, nem is akar ennél sem több, sem kevesebb lenni. A filmtörténeti mustra azok számára, akik nem jártasak benne, új információkkal szolgálhat, a bonyolultabb, specifikus tartalmak felett ezen nézők elsiklanak, a jártasabbak pedig felkapják a fejüket. A film nagy erőssége a látvány, a vizuális effektek és a fülbemászó zene; sok kritikus ércelődött is rajta, hogy a történet laposságát ezek az elemek ellensúlyozzák. Az események – ez tény – valóban nem eszeveszett tempóban követik egymást és a párhuzamos szálak is csak nagy nehezen teljesednek ki. Mindazonáltal ha egy kicsit tüzetesebben megvizsgáljuk a taglalt történeti kort, ez a tempó abszolút elfogadható, sőt, ha a filmbeli párhuzamot vesszük alapul, és a gépezetek működéséhez mérjük magát az alkotást, Scorsese rendezésének ez a sarkalatos pontja akár tudatosnak is tekinthető. Ahogy a szerkezetek apró alkatrészei kapcsolódnak egymáshoz, és működtetik a „nagy egészt”, úgy halad előre a történet is: szépen, lassan, minden parányi részletre is nagy hangsúly kerül, hiszen ha valamelyik „nincs a helyén”, a szerkezet máris összeomlik.
Véleményem szerint A leleményes Hugo kétféle rétegnek nyerheti el leginkább a tetszését. Az egyik a művészet- és filmtörténet rajongói, akik könnyen átsiklanak a kissé túl romantikus bemutatáson, Hugo személyében megtalálják a szerethető főhőst és a vontatott tempó sem zavarja őket. A másik réteg a családosok rétege, azon felnőtteké, akik szeretnek a gyerekekkel együtt mozizni, ezt az alkotást ugyanis egyaránt élvezhetik a fiatalabb és az idősebb korosztály tagjai is. A magam részéről – mint az első réteg tagja – szerethető produkciónak tartom Hugo történetét, a kisebb-nagyobb hibák ellenére is. A boldog békeidők meséje ez, amikor a nézők még felsikoltottak a „feléjük érkező vonat” látványától és amikor ha pénz nem is, álmokból temérdek volt. Az alkotás „fogyasztásához” pedig mindenképp friss croissant – száraz jeges gőzölgés nélkül – és forró kávét javaslok!
Értékelés: 78/100
IMDB: 7,6
Mafab: 74%
