Chino 
Benh Zeitlin ábrándos víziója egycsapásra meghódította a világot, azonban a rá zúduló díjeső és hatalmas hype ellenére is megmaradt annak ami. Egy álomszerű, mégis realisztikus mese a gyermeki szeretetről, önzetlenségről és ártatlanságról. A rendező több rövidfilmet jegyzett már (The Origins of Electricity, 2006), de egész estés mozihoz csak most találta megfelelőnek az időt. A messzi dél vadjai (Beasts of the Southern Wild, 2012) az utóbbi évek talán legjobb debütfilmje. Valójában egy mindössze egyfelvonásos színházi darab újragondolt adaptációja, melyet Zeitlin, még az indie filmek között is rettentően alacsony büdzséből (1,8 millió dollár), szinte uzsonnapénzből forgatott.
Bár távolról sem lehet történetközpontúnak nevezni, a mondanivaló, a színészi játék és a látvány tökéletes harmóniában van a forgatókönyvvel, ami nagyban hozzájárult, hogy A messzi dél vadjai ekkora közönségkedvenc lett. A sztori ugyanakkor felfogható egy korábbi munkája, a Glory at Sea továbbgondolásának és kiteljesedésének. A két síkon folyó cselekményt kiegészíti egy misztikus réteg, amely a főszereplő, Hushpuppy (Quenzhané Wallis) érzelmeit hivatott vizionálni. A hatéves gyermek Louisianaban, egy a világtól gáttal elzárt öbölvárosban, a Teknő nevű ártérben él apjával egy jól-rosszul összeeszkábált bódéban. Az ottani vagabund közösség és a körülmények, azonban nem a nyomort szimbolizálják. A lakóknak ezek eszményi körülmények, a kis Hushpuppy számára is ez maga az Eldorádó. Ahogy az apjától is hallja a gáton túli világról: „ Hát nem undorító odaát!” a füstös gyárkéményénekre mutatva. Az idillnek azonban vége szakad, amikor természeti katasztrófa sújtja lakóhelyüket, néhányan viszont a körülményekkel dacolva semmilyen körülmények között sem hagyják el otthonukat. Habár nyíltan sosem mondják ki, burkoltan a Katrina hurrikánt élik meg, de eszük ágában sincs a „civilizáció” segítségét kérni, hovatovább csak kényszerrel tudják elvinni őket otthonukból. A történetről nem is érdemes többet elmondani, a spoilerveszély és a film fundamentuma egészen mást diktál.
A mozit teljes egészében a Quenzhané Wallis alakította Hushpuppy szemén és érzelmein keresztül látjuk, mely olykor dokumentarista stílusba csap át. Egyformán érzékeljük egy gyermek felnőtté válását és a szeretet ábrázolását egy eddig sosem látott szemszögből. Egy olyan gyermek-szülő kapcsolat bontakozik ki, amely túlmutat a klasszikus, romantikus megközelítésen, mindezt a gyermeki dac köntösébe burkolva. Hiába az apa folyamatos gorombasága, erőszakos megnyilvánulása lánya felé, annak érzelmei állandóak, a gondviselés is abszolút kétirányú. Az érzelmek nem direkt módon nyilvánulnak meg, Wink (Dwight Henry) sajátos módon készíti fel az életre a minden romlottságtól mentes lányát. Ez utóbbi kép is teljesen egyedi, mindaddig, míg igazi ruhába nem öltöztetik, Hushpuppy-ról nem lehet egyértelműen eldönteni a nemét, ami minden addigi attitűdön változtathatna. Ez a szegmens is tovább szilárdítja A messzi dél vadjainak stílusát. A film alapja a vizualitás, mindent képekkel mond el, a dialógusok, narráció mintegy kiegészíti ezt, a cselekmény folyamata is ekképp formálódik. Apja egyre súlyosbodó betegsége új fejezetet nyit a történetben, egy, a film elején kezdődő, s azt folytonosan követő szürreális sík is ez alapján formálódik. Hushpuppy hall a tanárnőjétől egy legendát az őstulkokról, akik kiolvadnak és megkezdik útjukat a Teknő felé, hogy végül találkozzanak hősünkkel, aki közte és haldokló apja között áll.
Hushpuppy egyszerre narrátora is a filmnek, melyben sajátos gondolkodásmódja, a világhoz való hozzáállása, elhunyt anyja iránti feltétlen szeretete bontakozik ki, mindemellett az a meggyőződése, hogy ő áll a világ középpontjában és irányítani képes azt.
A produkció nélkülöz minden neves színészt, a szereplőket többnyire találomra választotta ki Zethlim barátai és ismerősei közül, ami azonban észrevehetetlen a játékban. Többek között ebben rejlik mind a rendező, mind maga a film zsenialitása. Hushpuppy édesapját játszó Dwight Henry egy színészi álmokat soha nem dédelgető helyi pék, a mindössze kilenc éves Quenzhané Wallis pedig minden kockázat nélkül kijelenthető, korunk (de talán a filmtörténelem) egyik, ha nem a legjobb gyerekszínésze. Ösztönös játéka, ugyanakkor nem párosul improvizációval, mindent a rendező pontos utasításai szerint hajtott végre, mégpedig maradéktalan precizitással. Többek között emiatt is számít unikumnak a produkció, ilyen idős színészt (palántát) Oscar díjra jelölni példátlan a fesztivál életében.
Hogy mi is A messzi dél vadjai azt nagyon nehéz behatárolni. Ugyanúgy lehet egy dokumentarista dráma, mint egy poszt-apokaliptikus film, fantasy elemekkel fűszerezve. Azonban, ha az értelmet félretesszük egy szívszaggató mese a gyermeki lélekről, egy olyan hős története, aki a maga naiv módján az univerzum megváltoztatására tör, hogy „a jövő tudósai megtudják, volt egyszer egy Hushpuppy”.
