Nagynak lenni kicsikként: A mi Józsink – Erzsike – kritika

Bemutatták az Orlai Produkció színházi sorozatának, az Élet.történetek.hu harmadik részét Pelsőczy Réka és Keresztes Tamás rendezésében.

A sorozat Lengyel Nagy Anna írásaiból kovácsol egészestés előadásokat, melyben az írónő hosszú éveken át gyűjtött történeteit hallhatja a közönség. Az első részben Egri Kati és Egri Márta bújtak az elbeszélések főszereplőinek bőrébe, második alkalommal pedig Ullmann Mónika és Borbély Alexandra. A sorozat a magyar valóságra – a múltra és a jelenre egyaránt – fókuszál, a kisemberek szemüvegén keresztül mutat be eseményeket, jelenségeket. A dolog pikantériáját az adja, hogy minden sztori igaz, a szerzőnő kifejezetten monodrámának szánta az elbeszéléseket, amelyeket gondosan őrzött hosszú éveken át. Ennek a sorozatnak a harmadik részét mutatták be a Mozsár Műhelyben. A mi Józsink főszereplője Epres Attila , Erzsikét pedig Lázár Kati alakítja. Előbbit Pelsőczy Réka – aki egyébiránt az egész sorozat vezetője is – rendezte, utóbbit pedig Keresztes Tamás.

A mi Józsink valóban a mi Józsink. Ezt a Józsit mindenki ismeri. Józsi a faluban született, a Faluban. Igazi, egyszerű parasztgyerek, akivel a sors nem volt kegyes. Józsit már egészen fiatal korában elküldik pásztornak, mert olyan szegény a családja, hogy nem tudják eltartani. Mindenért meg kell küzdenie ebben az életben, de ő a mi Józsink. Azért érezzük ilyen közel magunkhoz, mert ezek a Józsik végtelenül szeretnivaló emberek. S a szeretetteljes emberek a legkiszolgáltatottabbak a világnak. Józsit kihasználják, lenézik, szembeköpik, ő pedig a végtelen nagy szívére erőlteti a keménységet – ez az egyetlen túlélési forma, amelyre az élet megtanította. Csodálatos karriert fut be, a történelem, a politika ide-oda tologatja. Józsi szíve mégis megszakad, valahányszor az elszalasztott boldogságra gondol, azokra a visszahozhatatlan dolgokra, amelyekről önhibáján kívül kellett lemondani. Józsi egyszerre szerény és dölyfös, kemény, mint a szikla, mégis kenyérre lehet kenni. Józsi a magyar ugar archetípusa.

Egy ilyen történetbe kellett életet vinnie Epres Attilának és Pelsőczy Rékának, egy ilyen jól ismert, falusi karaktert kellett beágyazniuk a Mozsár Műhely apró színpadára. A végeredmény pedig remek. Epres Attila ízes tájszólása nem csusszan át azon az egyébként rendkívül kritikus ponton, ahol már inkább volna erőltetett és öncélú az akcentus, mintsem megkapó; hangjával pedig nagyszerűen idézi fel karakterének belső vívódásait, csapongó vérmérsékletét, amint élete legboldogabb pillanatairól hirtelenül bevillannak számára a legfájóbb emlékek is. Ha a sorozat a kisemberekről szól, akkor Józsi minden értelemben kicsi, mondhatni kicsinyes. A gyerekekre jellemző nagyotmondásaival leplezi – talán saját maga előtt is – a sanyarú helyzeteket, melyekben találta magát élete során, s Háry János módra kérkedik nagy tetteivel. Harsány anekdotái közben persze nem árt résen lenni, a mi Józsijainktól nem áll távol a lódítás sem. Józsi szegmensének legnagyobb erénye, hogy nem a XX. század borzalmait mutatja be, s járja körül, hiszen e témában megszámlálhatatlanul sok mű született már.

Erzsi története igazi titok. Lázár Kati bohókásan eteti a galambokat, s dühösen cseverészik velük, majd úgy kezd bele történetébe, mintha kedve sem volna hozzá. Úgy, mintha csakis a mi kedvünkért tálalná az egész históriát. Roppant energiával, mint egy vulkánból, törnek fel belőle a gondolatok. Erzsi nyolc osztályt végzett, az élettel vajmi keveset foglalkozik, s vajmi keveset is tud róla. Szeret mulatni, táncolni vagy egy kis bort iszogatni. Férje hirtelen halála után azonban gyökerestül megváltozik élete, amikor kiderül, hogy kisebbik gyerekének, Katikának leukémiája van. Erzsinek pedig a kínok kínját kell átélnie, mikor szembesül a kezelés, a kemoterápia hatásával. Vajon van-e remény a rengeteg szenvedéssel kikövezett út végén? Azt senki, de senki nem tudja megválaszolni neki.

Lázár Kati, ha lehet, még több életet vitt Erzsike karakterébe, mint amit az ember elképzelhet. Rikoltozó természetével egyszerre tudja belopni magát a szívünkbe, s egyszerre rémiszt minket halálra. Humorérzéke minden tulajdonsága közül a legcsábítóbb, remek eszköz, hogy még jobban rászegezzük tekintetünket, hegyezzük füleinket. Kiváló színészi játéka elragadja a nézőt, hogy aztán a legfojtogatóbb jelenetek közepette kicsit odaszúrhasson valamit, amivel feloldja azt a rengeteg felgyülemlett feszültséget, amely a kislánya betegsége kapcsán megtöltötte az egész nézőtér atmoszféráját. Hiszen egy, a világról tudással alig rendelkező ember, aki először szembesül a leukémiával, az élet ily mértéktelenül sötét oldalával, komoly traumáknak van kitéve. Magában hordozza a téma azt a feszültséget, hogy akár Katika gyógyulásával sem lesz soha többé teljes Erzsike ennyi váratlan, emberpróbáló csapás következtében. A színésznő nem csak a hangjáték, hanem a gesztusok szintjén is visszaadja az elbeszélő jellemét, s lassacskán ismét kibontakoztat előttünk egy archetípust: a túlélő asszonyokét. Ahogy a betegség vagy az élet egy pillanat alatt ér véget, úgy fejezi be Erzsike is mondókáját, hátat fordítva a nem is olyan nagyérdeműnek. Visszamered önmagába, s így meséli talán mindörökké élete legnagyobb történetét.

Az Élet.történetek.hu nagy-nagy teljesítménye számomra elsősorban az, hogy nem kalandozik el a témák kapcsán. Nem próbálja kiterjeszteni, túldimenzionálni a történeteket, hogy azok sokkal általánosabb emberi kérdésekre feleljenek. Megtartja a fókuszban a karaktert, az adott embert. Nem a mindenkorit, hanem a kicsit. A mi, saját kis magyarjainkat. A Józsikat meg az Erzsiket.