Blackphoenix 
Somoskői Viktor regénysorozatának első része, Az elveszett aranyváros keresése már a címével felhívja magára a figyelmet. A magyar író műve 2018-ban jelent meg az Underground Kiadó és Terjesztő gondozásában Stian Skald néven. Az arany – különösen ha egy egész város építőkövei készültek belőle – azonnal mozgásba hozza az olvasó képzeletét. Mesés kincs képe, a jutalomhoz vezető kalandos út, és veszedelmes próbatételek egész sora dereng a lelki szemeink előtt. Vajon Somoskői Viktor képes volt-e olyan világot teremteni az Avalantiától Mulmirianig vezető út papírra vetésekor, amely valóban magával ragadja az embert?
A fiatal író nem szaporítja feleslegesen a szót. Miután hangolódásképpen elolvastuk a Mulmirianról, az aranyvárosról szóló rejtélyes verset, és átlapoztuk az útmutatóként szolgáló térképet, máris a Rézkarom nevű fogadóban találjuk magunkat. A kezdés igazán erős: ahogyan az a fantasy világában cseppet sem szokatlan, hamar kitör a balhé. Maugis, a varázsló akaratlanul sodródik az események középpontjába. Ám szándékai ellenére kénytelen egy kis erődemonstrációt tartani, majd csatlakozni a szerinte teljesen légből kapott aranyvárost kereső vándorokhoz; Aluntashoz, Seldoranhoz és Farunhoz.
A világ, amelybe az olvasó belecsöppen, kifejezetten hangulatos. A kalandorok útjuk során többféle faj képviselőivel találkoznak, amelyek között akadnak teljesen hagyományosak is, mint a monoceroszok vagy a törpök, de olyan egészen egyediek is, mint a rigmulok. Ez utóbbi faj – bár emlékeztet egy kicsit a farkasemberekre –, külön mitológiát és jelentőségteljes helyet kapott a történetben. Olyannyira, hogy egy Northas nevű, frissen férfivá avatott képviselőjük a vándorokhoz szegődik ötödikként.
Az író ügyesen operál az öt vándor közötti viszonyokkal. Nem mélyed bele túlságosan ezeknek boncolgatásába, végig érezzük, hogy egy regényciklus bevezető történetről van szó. Ugyanakkor a leglényegesebb elemek tisztán kivehetők. Megvan a karakterek között a bajtársiasság és a bizalmatlanság furcsa kettőssége, amely az együtt töltött idő és az események hatására folyamatosan változik. Emellett akadnak köztük ugyan nézeteltérések és viták, de gondolkodás nélkül sietnek egymás segítségére, ha a Sors úgy hozza, szükség van erre. Érdekes emellett megfigyelni, hogy egy-egy éles helyzetben mindig akad valaki a vándorok között, akinek a tudása az egész csapat életét megmentheti.
Ennek ellenére van egy kis hiányérzetem az emberi kapcsolatok ábrázolását tekintve. Semmiféle szerelmi szál nem szerepelt ugyanis a történetben, pedig ez az elem rengeteg pluszt ad egy történethez, bármelyik műfajhoz tartozik is. Ám mivel bevezető kötetről van szó, lehetséges, hogy ez a vonulat csak várat magára és a későbbiekben még kibontakozik.
Bár egy viszonylag rövid, százhatvanhat oldalas regényről van szó, a váratlan fordulatok nem maradnak el. A történet vége felé az események felpörögnek, és éppen annyi csavart kapunk, amennyi egy ekkora terjedelembe belefér anélkül, hogy túlságosan zsúfolttá válna.
Maga a könyv nyelvezete is illeszkedik a „kevesebb néha több” elvéhez. Annyi leírást kapunk csak, amennyi kell, és az író közvetlenül, mindenféle modorosság nélkül szól hozzánk a szereplőkön keresztül. A stílus tehát teljesen közérthető, letisztult és könnyen emészthető mind a felnőtt, mind a tizenéves korosztály számára.
A könyv borítója szintén a pozitív összhatást erősíti. Mihályfi-Tóth Alex finoman, aprólékosan kidolgozott grafikát alkotott, amelyen a földszínek és a vérvörös remekül kiegészítik egymást. Így a végeredmény megragadja a tekintetet, mégsem tolakodó. További érdekes adalék, hogy a térelválasztó állatfigurákat ábrázoló grafikák is ugyanettől a művésztől származnak.
Somoskői Viktor tehát igazán hangulatos és varázslatos világot épített. Jó szívvel ajánlom korosztálytól függetlenül minden fantasy rajongónak Az elveszett aranyváros keresését, és kíváncsian várom a történet folytatását.
1 thought on “A titokzatos Mulmirian nyomában – Az elveszett aranyváros keresése könyvkritika”