Fráter Zsuzsanna 
A nigériai írónő, Oyinkan Braithwaite első regényét, a Hugicám, a sorozatgyilkost, megjelenése után nem sokkal Booker-díjra jelölték, és bár a díjat végül nem nyerte el, a döntőig jutott. Emellett rengeteg méltatást kapott a külföldi sajtóban. A különleges hangulatú sötét komédia magyarul az Athenaeum Kiadó gondozásában jelent meg.
A regény hőse Korede, akinek egy este a húga, Ayoola kétségbeesett telefonja szakítja félbe a vacsoráját. Korede már tudja, mit várnak tőle: fehérítőszert, gumikesztyűt, kötélidegzetet és erős gyomrot. Ayoola ugyanis immár a harmadik pasiját intézte el „önvédelemből”, így Korede immár harmadszor takaríthat az ő halálosztó kishúga után. Alighanem a rendőrséghez kéne fordulnia, hiszen ezt diktálja a nigériai férfinép jól felfogott érdeke, de hát ő szereti a húgát, és, ahogy mondani szokás, első a család. Legalábbis addig, amíg Ayoola össze nem jön az orvossal, akivel Korede nővér együtt dolgozik a kórházban. Hiszen Korede már régóta szerelmes a doktorba, és nem szeretné úgy viszontlátni, hogy kés áll ki a hátából. De ha az egyiket meg akarja menteni, a másikat fel kell áldoznia…
Amikor elolvastam a kötet fülszövegét, rögtön kíváncsi lettem a regényre. Egyrészt érdekelt a „női Dexter” története, másrészt pedig még soha nem olvastam nigériai írótól, ezért különösen érdekelt a mű stílusa és a történet atmoszférája. Elsősorban egy krimire vagy thrillerre számítottam, és bár nem azt kaptam, ezt egyáltalán nem bánom, mivel Oyinkan Braithwaite műve sokkal több egy átlagos bűnügyi regénynél.
A történetet végig Korede szemszögéből látjuk, az ő naplószerűen vallomásos elbeszéléséből bontakozik ki a történet. Nem a cselekményen van a hangsúly, hanem a lelki folyamatokon. Korede az érzelemek széles skáláját éli át, keveredik nála a bűntudat a félelemmel, a féltékenységgel és a testvéri szeretettel. Így inkább lélektani regényről beszélhetünk, mint krimiről.
A rövid fejezetek mozaikszerűen építik fel a történetet és Korede, valamint a többi szereplő személyiségét. Az írónő az információkat patikamérlegen méri ki, tűpontosan adagolja, így tárul fel előttünk fokozatosan a múlt, és ezáltal válik egyre inkább érthetővé a jelen. Azonban mikor már azt gondolnánk, mindent tudunk, újabb és újabb csavar vár ránk. Itt senki és semmi nem az, aminek látszik, ráadásul még a történet vége is tartogat meglepetést.
A lélektani ábrázolása mellett a nigériai, pontosabban a lagosi társadalom, azon belül pedig a nők helyzetének rendkívül érzékletes bemutatása erőssége a regénynek. Ráadásul európai szemmel rendkívül izgalmas megismerni Lagos különleges világát.
A regény stílusa végtelenül letisztult. A mondatok rövidek, a kijelentések tárgyilagosak, lényegretörőek. Nincs szépítés, cizelláltság, mellébeszélés. Ez a egyszerű, funkcionalista stílus pedig tökéletesen illik a narrátor, Korede személyiségéhez. Emellett ettől válik egy-egy egyszerű kijelentés az adott szituációban elképesztően morbiddá, sötéten nevetségessé. A puritán stílus és a legkifinomultabb fekete humor keveréke egyszerűen beszippantja az olvasót, miközben egyszerre borzong, viszolyog a testvérpártól és mégis teljes szívvel szurkol nekik.
Összességében a Hugicám, a sorozatgyilkos rendkívül intelligens, bravúros regény, ami ráadásul rendkívül fontos társadalmi kérdéseket feszeget főként a nők helyzetéről a harmadik világban. Érdemes elmerülni benne, mert különleges élményt nyújt, viszont aki sablon krimit vár, az csalódni fog, így csak azoknak ajánlom, akik gyakorlott szépirodalmi olvasók, nem riadnak vissza azoktól a hősöktől, akikkel képtelenség azonosulni, és fontosabb számukra az ok-okozatok megértése, a karakter lélektani fejlődése, mint az akciódús cselekményszál.
