Blackphoenix 
Az álom az álomban trükk olyan téma, amelyre egy kellőképpen elborult elmével és túlburjánzó fantáziával megáldott rendező azonnal ráharap. Nem volt ezzel másképpen a fenti tulajdonságokat megtestesítő Zack Snyder sem, amikor leforgatta Álomháború (Sucker Punch, 2011) című filmjét. A fantasy-thriller fogadtatása meglehetősen negatív lett; a túlnyomó többség ─ köztük a Warner főnökei is ─ nézhetetlen katyvasznak tartották. De vajon igazuk van-e?
A valóságos világ nem kap túlságosan sok szerepet a filmben, csupán keretet ad az eseményeknek és két mondatban összefoglalható. 1. Főhősnőnk, Babydoll a mostohaapjával való dulakodás közben véletlenül lelövi a húgát. 2. A férfi elmegyógyintézetbe viteti a lányt, ahol némi kenőpénzért cserébe egy „önfeláldozó” ápoló vállalja a lobotómia elvégzését.
Már csak az a nagy kérdés, hogyan és miért alakul át bordélyházzá a már eleve sem szívderítő környezet, amikor a vegetáló burgonya állapot ígéretét hordozó tű Babydoll szemgödréhez közelít?
Erre valójában nem kapunk semmiféle magyarázatot, így jobb, ha egyszerűen csak kész tényként kezeljük, hogy a „díszlet” kuplerájjá változott, és a fennmaradó játékidő jelentős részében az is marad. Amikor pedig Babydoll bemutatót tart tánctudásából (vagyis haszonértékéből) a madame-nak/főorvosnőnek, a világ ismét fordul egyet. Babydollból harcos lesz, akinek óriás robotszamurájokon kell keresztülkaszabolnia magát a túlélés és a szabadulás érdekében. Természetesen egy olyan nagyszabású tervhez, mint egy bordélyházból való szökés, szükség van társakra is. Sweet Pea, Rocket, Amber és Blondie Babydollal tartanak, és együtt verekszik át magukat elhullott náci katonákból barkácsolt cyborgokon és sárkányokon.
A harmadik valóságba való átlépés tehát egyáltalán nem randomszerű. Minden alkalommal a zene és a tánc az, ami elkalauzol bennünket Babydoll fantáziavilágába, amelyet a rendező látványos CGI-effektekkel ─ méghozzá a kritikusok vádjai szerint brutál módon emészthetetlen mennyiségűvel ─ illusztrál. Nem egészen értem a hőzöngést, tekintve, hogy a hosszúra nyúlt videoklipnek titulált harci jelenetek nem hosszabbak például A Gyűrűk Ura csatáinál. Ráadásul ezek a képek a bordélyház világával váltakozva olyan éles kontrasztot alkotnak, amely igenis képes megragadni és megtartani a néző figyelmét.
Azt is szokás még Zack Snyder szemére vetni az Álomháború kapcsán, hogy nem tett mást, mint vászonra vitt egy férfifantáziát, amit Babydoll álomvilágaként prezentált, illetve, hogy a főhősnőket csak üresfejű Barbie babákként használja. Igen, kétségtelen, hogy a magassarkú cipők, fűzők, és combvillantó szerelések nem éppen a legpraktikusabb harci viseletek, és nyilvánvalóan azért készültek, hogy megragadják a férfi közönség figyelmét ─ ezzel pedig némiképp hiteltelenítik a lányok személyes szabadságharcát. Ennek ellenére nagyon is komoly női harcosi minőség bontakozik ki, amely túlnő Babydollon és másokat is magával ragad. Ez az erő csatasorba állítja még a legkiégettebb lányt is, annak érdekében, hogy örökre kikerüljenek a férfiak kielégítésére szolgáló báb megalázó szerepéből. Bár a látványorgiában a színészeknek valóban korlátozott tér áll rendelkezésükre ahhoz, hogy megmutassanak valamit a karakterek személyiségéből, a barátság, a hűség és az egymásért vállalt áldozat kristálytisztán megmutatkozik. Ezek a képességek pedig sokkal inkább a háborús veteránok, mint a biodíszletek sajátosságai.
A film további fontos komponense a látvány mellett a zenei világ. Ezzel kapcsolatban még az ellentábor kemény magja sem vitatja, hogy jól sikerül, bár jelentőségét elbagatellizálják. Pedig egyáltalán nem mindegy, hogy az akciójelenetek közben ─ párbeszédek hiányában ─ mi tölti ki a hangsávban keletkezett üresjáratot. Az Álomháború soundtrackjei pedig egytől egyig remekül illeszkednek a vizuális elemekhez. A prológusban és az epilógusban sejtelmes suttogást kapunk (ráadásul Emily Browning maga énekel), a fegyverropogás közben pedig zúzós metált. A White Rabbit című szám beszúrása Emilíana Torrini előadásában a Mátrix és az Alice Csodaországban című filmekkel való asszociatív kapcsolata miatt különösen tetszik. Továbbá a dalszövegek is abszolút a helyükön vannak, és tökéletesen kiegészítik a narrációt.
Apropó szöveg:, szintén sok kritika érte a közhelygyűjteményt is, amelyet elsősorban a mesterként feltűnő szerzetestől hallhatunk. Van némi igazság ezekben a véleményekben, a küzdelemre buzdító mondatok megfogalmazása sokszor (de nem mindig!) tényleg sekélyesre és hánya-vetire sikerült. Ugyanakkor, ha a szerzetes tényleg akkora közhelyeket puffogtat, miért az a jellemző a mai világban, hogy csak kevesen emelik fel a gluteus maximust, és veszik a bátorságot, hogy kilépjenek egy reménytelen helyzetből? Ha pedig áttérünk Babydoll nyitó és záró monológjára, mindent elmondhatunk a szövegről, kivéve azt, hogy elcsépelt lenne. A szokatlan képekkel, amik megjelennek benne, a narráció sokkal inkább emlékeztet szimbolikus versre, mint közhelyes életigazságok halmazára.
A magam részéről tehát egyáltalán nem tartom rossz filmnek az Álomháborút, sőt, kijelenthetem, hogy a kedvenceim közé tartozik. Akadnak kisebb gyengeségek, mint a kerettörténet elnagyolt kapcsolata az álomvilágokkal, az öngyújtó ellopása körüli hercehurca, amikor a lányok egy doboz gyufát is elemelhetnének a konyháról, vagy a bordélyházból való szabadulásért küzdő főhősnők kurvás harci kosztümje. Ennek ellenére a film pontosan azt prezentálja ─ méghozzá nagyszerű minőségben ─, amit a cím ígér; egy álomszerű, kicsit szétfolyós és irreális filmet rengeteg harci jelenettel.
Értékelés: 90/100
IMDb: 6,1
Mafab: 68%
