Blackphoenix 
Annabelle színre lépését úgy harangozták be, mint egy Chukie-nál is ijesztőbb babás horror érkezését. Ez tulajdonképpen igaz is, bár a Démonok között színvonalát Annabelle előtörténete meg sem közelíti.
A főszereplők, Mia (Annabelle Wallis) és John (Edward Horton) tökéletes megtestesítői a tipikus fiatal, kertvárosi házaspárnak, akik első gyermeküket várják. A karakterük egydimenziós és annyira üres, hogy bármilyen más, filmes műfaj esetén az első tíz perc után kisétálnék a moziból. Ám horrorfilmről lévén szó, tudom, hogy a békés punnyadtság csupán átmenet az akció előtt, így csak sóhajtok egy nagyot, és a maradás mellett döntök.
Amikor Annabelle előkerül az ajándékos dobozból, amelyet a leendő apa nyújt át feleségének, ki magában, ki hangosan sírva röhög azon, hogy mégis mi szépet és bájosat láthat Mia ebben az ocsmány babában? Ám amikor a Manson-család tagjai rátámadnak a fiatal párra, mindjárt lefagy a vigyor az arcunkról, és röhögés helyett rémüldözünk. Az operatőr remekül bánik a kamerával; úgy adagolja egymás után a sokk-effektusokat, hogy éppen csak ki tudjuk pihenni az egyiket, mielőtt jönne a következő. Nem kellenek speciális trükkfelvételek, sem pedig cafatokban lógó belek ahhoz, hogy ránk törjön a frász. Az idegeket borzoló zene pedig még tökéletesebbé varázsolja a végeredményt.
A sátánista bandatagok támadása magyarázatot ad arra, hogy honnan is származik Annabelle baba gonosz ereje (aki egyébként az egyik támadó után kapta a nevét), és egyben a film legjobb jeleneteit biztosítja. Sajnos innen már csak gyengébb lesz, mind a történet, mind az alakítás szempontjából. A kamerával való virtuóz játék természetesen végig megmarad, ám a gépiesen vánszorgó, gyakran ismétlődő eseményeket kiszolgálva (Mia egyedül marad, újabb tragédia, szülés, költözés, Mia egyedül marad, újabb tragédiák) veszít az erejéből. Vagy legalábbis egyre nyilvánvalóbbá válik, hogy nem cipelheti a hátán az egész filmet.
Az a két szereplő, aki a házaspáron kívül még bevonódik a démonvilágba, szintén eléggé gyengécske. Perez atya (Tony Amendola) és Evelyn (Alfre Woodard) kedvesek, aranyosak, de nem tűnnek ki semmivel a többi ördögűzős-szellemvadászos film sablon-karakterei közül.
Az egyetlen dolog, amely igazán érdekes lehet a filmben, az a lélektani vonulata. Elgondolni azt, hogy egy ennyire átlagos házaspár hogyan viseli, ha ennyi rettegés és irracionalitás szakad a nyakukba. Ezen a ponton Mia és John semmilyensége előnnyé válik, és érdekes kontrasztját adja a démonvilágnak. A férfi természetesen a munkájába menekül, és homokba dugja a fejét (újabb tipikus reakció), így a film végéig a nőre marad a démonnal való harc gyermeke életéért. Egyébként aki képes elég elvetemültem asszociálni, és olvasta Stephen Kingtől A Setét Torony-sorozatot, annak eszébe juthat a szintén Mia névre hallgató lény hasonlóan elszánt küzdelme saját „kis fickójáért”.
Ezzel a megközelítéssel azonban már jócskán elrugaszkodtunk a karakterektől és a filmtől is. Ha a néző hajlandó használni a képzelőerejét, számára az Annabelle válhat igazán ütős, mély nyomot hagyó élménnyé, amely valósággal odaszegez a székhez. A film vége ugyan meglehetősen negatív képet fest az isteni sorsról, ám az égbekiáltó igazságtalanság mellett van benne valami megható, és nagyon emberi is.
Én a magam részéről belefeledkeztem az Annabelle érzésvilágába, így csak utólag, kicsit nehézkes módon sikerült összegyűjtögetnem a film gyengeségeit is (amikből több volt, mint azt első nekifutásra gondoltam volna).
Értékelés: 65/100
IMDb: 5,4
Mafab: 57
