Az Apró mesék című film bemutatója kapcsán beszélgettünk Kerekes Vicával az erős nőkről, a filmszínészi hivatásáról, az emberi viszonyulásairól, a forgatásról és a filmről.
Corn&Soda: Természetességet sugárzol. Mersz önmagad lenni a mindennapi életben?
Kerekes Vica: Nem tudnám elképzelni azt, hogy olyannak mutatkozzam meg, amilyen nem vagyok. Az embernek nagyon sok maszkja van, azért, hogy védje magát. Szokták mondani nekem: „te színésznő vagy, ezért az életben is tudsz játszadozni”. Az életben az emberek többsége játszik. Nem nagyon láttam még olyan embert, aki egyféle és csak úgy „van önmagával”. Sok elemet használunk a viszonyainkban, mint például a férfit, a nőit és gyermekit. Az is megmutat valamit, hogy használom-e a gyermeki énemet. Ha igen, akkor játékos típus vagyok, és gyakrabban alakítom könnyedén, játékosan az élethelyzeteimet. Ez nem azért van, mert színész vagyok, hanem azért, mert az életem természetes velejárója, hogy több színben is megmutatkozom. Nekem is idő kellett ahhoz, hogy merjek önmagam lenni magánéletemben. A színészek is felvesznek szerepet azért, hogy szimpatikusnak mutatkozzanak. Nekünk rengeteg lehetőségünk van játszani, de én csak az interjúkban, riportokban mutathatom meg azt, aki a magánéletben vagyok. A vásznon egy szerep vagyok. Volt olyan, hogy egy filmben bővérű nőt játszottam, aki nagyon szexi volt, de a premieren zárt ruhában, visszafogottan jelentem meg. Kérdően néztek rám: mi történt vele? Azonosítják a színészt a szereppel, ami hízelgő valahol, mert ha jól játszom, akkor azt hiszik, hogy tényleg olyan vagyok. Az életben tehát igyekszem azt mutatni, amilyen tényleg vagyok, mert ha nem teszem, és mást közvetítek, akkor az visszaüthet rám.
Nem tartozol semmilyen csapathoz. Miért?
A színházi, társulati létben voltak olyan kényszerítő dolgok, amiket nem szerettem, olyanok, amiket mindenki szokásból, megkérdőjelezés nélkül csinált. Én már gyerekként sem szerettem csoportokhoz tartozni, mint például a cserkészekhez, a vallási, vagy különböző körökhöz. Szerintem, ha valaki túlzottan ragaszkodik valamihez, akkor nehezen tud befogadni új dolgokat. Nem akarom magamat lekorlátozni. Nekem is voltak korábban egyoldalú véleményeim, és nem hallottam meg a másikat. Én állandóan kérdéseket teszek fel, ezért nem akarok egyszerűen csak úgy kinyilatkoztatni dolgokat. Meghallgatom a másikat, átengedem magamon, és ha abból valami bennem ragad, akkor azt magamévá tudom tenni. Nem szégyen azt mondanom, hogy tévedtem. Ahhoz, hogy most ilyen legyek, sokat kellett magamon csiszolni.
Hallgatsz a megérzéseidre, vagy inkább a ráció van előtérben nálad?
Mi az a megérzés? Sokszor azt gondoljuk, hogy valamit megéreztünk, de abban valamilyen félelmünk vetül ki. Ahhoz, hogy a megérzéseinkre tudjunk hallgatni, le kell vetkőztetni magunkat. Idő kell ehhez a folyamathoz. Az intuícióm mellé használom a rációt is. Én nem tudok csak a föld felett járni, csak az éghez kapcsolódni, mert szükségeltetik a föld is, egyensúlyban kell lennem. Aki csak az egyik, vagy a másik viszonyulást szajkózza szélsőségesen, az beszűkül, beleragad az egyféle gondolkodásba. Egy ideig én úgy voltam sok mindennel, hogy kijelentettem, hogy nem hiszek ebben, vagy abban úgy, hogy ki sem próbáltam, de aztán a kíváncsiság hajtott. Engem a kíváncsiság mentett meg sokszor a rossz döntésektől.
Itt jön elő a gyermeki lényed?
Igen. Kijelentjük, hogy felnőttek vagyunk, és a gyermeki lét már véget ért, pedig abból át kell mentenünk sok minden jót.
Szívesen hangolódsz másokra?
Amikor elkezdtem a színészettel foglalkozni, akkor azt tűztem ki magamnak, hogy az együttérzésem minél inkább fejlődjön ki. Ez nem csak a szakmámban, hanem a mindennapi életemben is fontos. Amikor valaki megkérdezi a véleményemet, nem biztos, hogy azonnal megnyilatkoznom, mert van, hogy arra van szüksége, hogy együttérzőn ott legyek mellette. Ez a hozzáállás magánemberként sem hátrány.
A forgatási időszak előtt már elmélyedsz a szerepedben, vagy a konkrét munka során, spontán alakítod a figurát?
Soha nincs teljesen megtervezve a szerepem. A figurám szabadon alakul a forgatás közben, de ha tudom, hogy például egy arisztokratikus nőt játszom, akkor már készülök arra, hogy milyen annak a tartása. Hallottam olyat, hogy valaki előre megtervezi minden egyes kézmozdulatát. Nekem fontos a szabadság. Tudnom kell, hogy ki az a figura, akit meg kell formálnom, aztán az szépen leülepszik bennem, és a forgatás közben durran. Természetesen nagyon fontos a rendező segítsége, aki a karmester, akinek össze kell fésülnie a filmet.
Az Apró mesékben Judit drámai szerep. A mai alkotásokban egyre többször jelenik meg a nők kiszolgáltatottságának bemutatása, ahogy meg is pofoznak téged a filmben. Mennyire érintett meg a kiszolgáltatottság és az erőszak megélése?
Ezen a forgatáson az erőszak kimondottan megviselt, pedig általában nem szokott. Nem ez az első szerepem, amiben kiszolgáltatott vagyok, sőt megerőszakolás is volt már filmemben. A jelenetek után ki tudok lépni a helyzetből, igyekszem, hogy ne vigyem haza a szerepet. Ez most másképp alakult. Nem tudom pontosan az okát. A pofozós jelenet egész napos felvétel volt. Talán a hosszúsága miatt… Többen kérdezték tőlem, hogy igazi pofonokat kaptam? Igen, az volt az összes. A lelkem azt érezhette meg, hogy milyen lehet az, ha valaki nem egy forgatás alatt kapja a verést, hanem éveken keresztül. Nem tudtam lelkileg kiszállni a helyzetből. Kértem a stábot, hogy hagyjanak nyugton egy időre. Magányra volt szükségem. Elmentem a pátyi erdőbe sétálni, mert szükségem volt a természet tisztaságára, hogy kiűzze belőlem a rossz érzést. Valami előjöhetett a lelkem mélyéről úgy, hogy velem erőszak sosem fordult elő. A szüleim még fenekemre sem ütöttek. A hosszú forgatási helyzet előhívhatta a negatív érzést a lelkem mélyéről.
Judit szerepe nagyon összetett.
Igen, így van. Azt akartam megjeleníteni, hogy azok a lelki átmenetek, ami ebben a nőben megvannak, szépen simuljanak, ne legyenek éles váltások megjelenítve. Nagyon sok minden munkálkodik Juditban, és az volt a célom, hogy azok a lehető legtermészetesebb módon jelenjenek meg a filmben.
Te ebben a filmben elsősorban anya vagy, aki egy gyerekért felelős, ami sokkal erősebb motiváció Judit tetteiben, mint a szerelem. Hogy látod?
Igen, miközben én még nem vagyok anya. Hallottam olyan véleményt, hogy a színészek nem tudhatnak olyan dolgokat eljátszani, amiket még nem éltek át. Ezzel nem értek egyet. Megéreztem a felelősséget, és az alakítás során elkezdett munkálkodni bennem. Sokféleképpen élhettünk meg egy érzést. Az anya-lánya viszony például idővel átalakul, hiszen ahogy az anya kezd öregedni, megfordul a viszonyulás. Jelen van az életünkben, mint anya, de a szerep változik. Elkezdjük óvni őt, mintha a gyermekünk lenne.
Milyen volt gyermekkel forgatni? Tóth Bercellel megtaláltátok az összhangot?
Már a meghallgatáson azt éreztem, hogy itt a gyermekem, és azonnal megnyíltam felé. Bercelnek ott van a kis szeplője, tehát van külső hasonlóságunk. A meghallgatáson már voltak pofozgatások, hogy lehessen tudni, hogyan reagál a gyerekszínész a nehéz helyzetre. Nem volt könnyű megélni, de úgy, hogy sokan voltunk jelen, talán elviselhetőbb volt mindenki számára. Bercelnek már ott olyan erős jelenléte volt, hogy az elképesztő. Felelősség volt számomra az, hogy könnyítsem a munkáját, hogy minél komfortosabban érezze magát, és ne érezze azt, hogy bizonyítania kell. Az egyik nehéz jelenet előtt – amikor épp, hogy megittam a catering-ben a kávémat -, elkezdtem fekvőtámaszozni az erdő mélyen azért, hogy szintre hozzam magam. Bercel figyelt engem és utánam csinálta. Magától tette, a legtermészetesebb módon. A következő jelenet előtt mondta: „Vica, ugye most is kérünk magunknak pár percet?” Azt feleltem: „Persze, ezt nekünk muszáj.” Ilyen erős összehangoltság volt köztünk. Bercel egy kis csoda.
Úgy érzed, hogy Judit szerepében meg tudtál magadból mutatni valamit?
Azt gondolom, hogyha a vásznon megmutatkozom, akkor az is látszódik, hogy milyen ember vagyok. Ott vannak a rezdüléseim, nem tudom magamat eltakarni, a lelkem átszivárog. Szerintem az gond, ha nem jön át semmi a színész lényéből, mert akkor el lehet azon gondolkozni, hogyan is élheti az a színész az életét, csiszolgatja-e önmagát? Én imádom az erdőt, nekem maga volt az ajándék, hogy ott forgathattunk. Imádom a régebbi korokban játszódó filmeket, mert úgy érzem, hogy én nem vagyok a XXI. századba való. Az is sokat segített a szerepformálásban, hogy nagyon szeretem az akciódús helyzeteket. Szeretek futni, sárban kúszni, ha kell. Imádom, ha megmutathatom az erős énemet úgy, hogy nem egy kávé mellett játszom éppen, hanem akcióban vagyok, például be kell táraznom egy fegyvert.
Az Apró mesékben egy kizárólag magára számítható, erős nőt kell alakítanod. Ma sok nőre jellemző ez a hozzáállás, amit a modern kor kényszere is szült. Te hogy vagy ezzel?
Van bennem is ebből. Volt az életemben egy erős válság, amikor a férjemtől külön folytattam az utamat. A válás után sirattam magam, hogy most mi lesz velem, mi lesz nélküle, de rájöttem, hogy úgy kell magamra tekintenem, mint egy kerek egészre. Rá kellett döbbennem arra, hogy magam vagyok magamnak. Ennek a tudatában sok mindennel meg tudok küzdeni. Sokszor mondják azt az emberek, hogy most nagyon jó nekem, mert megtaláltam a másik felemet. Szerintem nem lehet belemenni úgy egy kapcsolatba, hogy valaki csak egy félnek érzi magát. Önmagunkat egyben kell beadnunk a kapcsolatba, és akkor megszülethet az egybeolvadás, az egymásba illeszkedés.
Idetartozik az is, hogy a szüleimmel nagyon jó a viszonyom, de az élet velejárója az, hogy egyszer elvesztem őket. Anyás voltam, mindent megbeszéltünk, de rájöttem, hogy tudatosan le kell válnom róla, mert el fog jönni az a nehéz pillanat, amibe én nem halhatok bele. Amíg nem válik le valaki a szülőkről, addig ők is benne vannak a párkapcsolatában, és akkor nem ketten, hanem hárman, vagy négyen vagyunk, ami nagyon nem jó.
Mondják, hogy korunkban válságot él meg a férfi-nő kapcsolati viszony. Hogy látod, hogy éled meg a mindennapjaidban ezt a jelenséget?
Igen, korábban volt olyan időszaka a történelemnek, amelyet nőuralom jellemzett, aztán sok évszázadon át jött a férfiuralom, és ebből kiszabadulva a nők kezdik újra átvenni a hatalmat. Egyik uralomban sem hiszek, hanem sokkal inkább az egybeolvadásban, ami során meg tudok mutatkozni nőként, és ezáltal a párom is azt érezheti mellettem, hogy férfi tud lenni. A nők nem akarják elfogadni, hogy előre engedik őket az ajtóban. A férfiak mondják, hogy szívesen vinnék a nő a helyett a nehéz táskát, de elutasítják őket. A nők nem tudnak belehelyezkedni abba, hogy hagyják a férfit segíteni, hogy ez a gesztus a férfitól jár neki. Nem hagyják a nők, hogy a férfi férfi legyen, mindent jobban akarnak tudni. Szerintem meg kell hagyni a férfinak az időt és a teret arra, hogy tegye a maga dolgát. Lehet, hogy közben bukdácsol, de meg fogja oldani. Nem lehet az, hogy mi nők mindig mindent jobban tudjunk. Nem szeretem, hogy most állandóan azt hangsúlyozzák, hogy a nő az erősebb. Ha ezt napi szinten hallja a férfi, akkor tudat alatt mi alakulhat ki benne? Én szeretem azt érezni, hogy férfi van mellettem.
A te női és apai mintád milyen volt?
Nekem igazi női mintám volt! Édesanyámon mindig azt láttam, hogy ő rendben van. Kis dolgoknak tűnnek, de mindig ki volt lakkozva a körme, rendben volt a frizurája. Törődött magával, a nőisége megmutatkozott, de nem extremitásában, soha nem esett át a ló túlsó oldalára. Anyukám sosem diétázott, nem foglalkozott azzal, hogy van rajta pár kiló, hanem azt is a lehető legtermészetesebben viselte. Apukám pedig csinálta otthon a klasszikus férfi dolgokat. Soha nem láttam anyukámat kalapáccsal a kezében. Apukám egy erős férfi és én azt is keresem.
Hogy állsz a mai világ eltúlzott megfelelési kényszerével?
Én is azt látom, hogy kényszeredettség van, és azt hallani, hogy nők felé nagy elvárások vannak. Írják, mondják nekünk az elvárásokat valahol? A nők alakítják azt, hogy a munkahelyen vagy az anyai szerepnek hogyan kell megfelelni. Nekünk kell eldönteni, hogy mi fontos számunkra és akkor arra fókuszálunk. A szabadságunkkal, a lehetőségeinkkel csodálatosan lehet bánni. A nők nem akarnak kimaradni dolgokból, mert úgy érzik, rövid az élet. Nem lehet mindig, mindenben a maximálisat nyújtani. Ezt a kényszert kellene levetkőzni. Én tudok koncentrálni a munkámra, de utána képes vagyok figyelni a magánéleti dolgaimra is. Mondják például, hogy egy színésznőnek vékonynak kell lennie. Ezt az igény ki támasztja, ki követeli meg? Mi különféle nőket játszunk, és ha minden színésznő egyformán harminc kilós lesz, akkor az nincs rendjén, mert akkor nincsenek életszerű karakterek.
Gyermekként és fiatalként úgy éreztem, hogy nekem mindenben győznöm kell. Nem akartam elfogadni azt, ha nem voltam az elsők között. Tudtam, ha a színészi szakmát választom, és ilyen marad a mentalitásom, akkor pszichikai esetté válok. Meg tudtam ettől a kényszertől szabadulni. Tudok annak örülni, ha például más sikeres, vagy más kap díjat. Elején úgy volt, ha a castingon nem választottak ki, akkor úgy éreztem, hogy én már ezt a szakmát nem is fogom csinálni, mert jel volt arra, hogy nem vagyok jó. Tanulási folyamat volt, hogy letegyem ezeket a felesleges terheket. Többszörösen sújtott voltam, mert azt akartam, hogy mindenki szeressen. Nem tudtam elviselni, hogy vannak olyan emberek, akik nem pozitívak az irányomban, ezért nem akartam megbántani senkit, mert akkor a másik rosszul érzi magát miattam. Csináltam olyan dolgokat, amiket egyáltalán nem akartam, de a másiknak jó volt. Rá kellett jönnöm; ha mindenki szeret, akkor az azt jelenti, hogy nem tudtam magamat képviselni. Ez azért is rossz, mert ha így viselkedünk, akkor nem látnak minket olyannak, mint amilyenek ténylegesen vagyunk.
Miért választottad tartósan a filmszínészetet?
Van egyfajta színpadi színészet, és csak azt tanítják, tehát azért is jöttem el a színházból, mert meg akartam tanulni a kamera előtti létet. Tudtam, hogy hosszabb folyamat lesz a filmszínészet felfedezése, és a határaim megtapasztalása. Nem tudtam időben összehozni a színház mellett ezt a célomat. Én csak akkor tudok újat mutatni, ha megélem a szabad pillanatokat, ha emberekkel érintkezek, ha létrejönnek helyzetek, ha hatnak rám dolgok. Rengeteget tanulok az interjúkból, a beszélgetésekből, a találkozásokból, a kölcsönös energiákból. Apró dolgoknak tűnnek ezek, miközben nagyon fontosak. A főiskola és a színház is egy burok volt. Nem tapasztaltunk meg igazi emberi kapcsolatokat. Azok nélkül pedig hogyan épüljek, hogyan tudjam hitelesen kivetíteni a szerepeimben az életet, ha nincs igazi tapasztalatom? Ha nincs időm élni, akkor minden művi és laboratóriumi lesz az alakításaimban. Őszinte leszek: én nem vagyok ízig-vérig színész. Nem reszketek a mindennapos megmutatkozásért. Vagy pontosabb az, hogy nem szeretem meghatározni, behatárolni magam.
Ha ma megkeresne egy rendező komoly színházi főszereppel, elvállalnád?
Most igen. Persze mindenre nem mondok igent, de most úgy érzem, hogy elkezdtem éhezni a színpad után. Arra is rájöttem, hogy nem lehet meg minden egyszerre egy színészi pályán, nem lehet habzsolni. Mostani élethelyzetemben azt tudom mondani, hogy félreteszek dolgokat azért, hogy új dologgal foglalkozhassam.
Te egy szlovák kisvárosban, Füleken nőttél fel. Hogyan élted meg a kisvárosi kontra nagyvárosi létezésedet?
Nekem elemem a vidéki lét. A Magas-Tátrában volt egy nyaralónk, sokat mentünk oda. A természet nagyon fontos számomra, mindeközben nem éreztem azt, hogy amikor elkerültem Pozsonyba, akkor elszakítottak engem, mert állandóan hazajártam. Nem akartam elveszejteni az otthonomat, mert miért is tettem volna, ha fontos volt nekem, és tudtam rá időt szánni? Nekem Pozsony volt az első nagy váltás, de azt meg kell, hogy mondjam, hogy Pozsonynak nem túl jók az energiái. Budapest sokkal pozitívabb és fényesebb város. Pozsonyban van valami nyugtalanság és valami szomorkás hangulat. A kollégiumi lét nekem nagy pofon volt, mert nem vagyok éjszakázós típus. Minden pénteken megtettem a 7 órás Pozsony-Fülek autóbusz utat. Úgy vártam a pénteket, mint a messiást. Az, hogy otthon tudtam tölteni egy-egy napot, meghatározta az egész hetemet. Utána jött Budapest, de állandóan úton voltam, tehát nem éreztem azt, hogy nekem nincs meg a vidéki lét. A város nem hiányzik, az lenne az ideális állapot számomra, ha a természet lágy ölén élhetnék.
Te Magyarországon időszakosan kerülsz be a köztudatba, amikor éppen egy új filmed kerül bemutatásra. Ilyenkor többet foglalkoznak veled, sok az interjúd. Hogy viszonyulsz ehhez?
Szeretem ezt a helyzetet. Sok emberrel tudok beszélgetni. Információáramlás és átadás történik, ami fontos nekem. Ettől még nem érzem azt ilyenkor, hogy fényesebb lenne az életem. Az Apró mesék most sokkal inkább a porondon van, mint más filmjeim. Leforgattuk a Tranzitidőt, amit ugyanannyira szerettem, és úgy gondolom, hogy jó tévéfilm, de az nem kapott ekkora hangsúlyt.
A figyelem mértéke tehát nem rajtad múlik és nem arányos a színészi teljesítményeddel?
Pontosan. A Tranzitidőben is meg tudtam mutatni magam, mint színész, de az Apró mesék kapcsán sokkal jobban látszódom a közvélemény felé. Itt vagyok máskor is Budapesten, tudnak is rólam az újságírók, de felteszik a kérdést, hogy milyen apropóból írjunk Kerekes Vicáról? Közben pedig én csinálom a dolgomat a nemzetközi, cseh és szlovák színtéren. Az Apró mesék kapcsán most sűrítetten irányul rám a figyelem, sokan mondják, hogy felfedeztük magunknak Kerekes Vicát. A legnagyobb lelki nyugalommal mondom azt, hogy ezt nem fogom fel sem negatívnak, sem pozitívnak. Mondhatja más, hogy nekem ez fáj, de mi fájjon? Pontosan tudom, hogy hogyan működik a média, amikor pörgés van, akkor mindenki engem akar, értékesebbnek tartanak, miközben addig nem is hívtak meg bizonyos médiumokba, mert nem voltam benne a köztudatban.
Rétegfilmben is vállalnál szerepet, ha azzal keresnének meg?
Bennem nincs ilyen kategorizálás, hogy közönségfilm vagy rétegfilm. A lényeg, hogy felcsigázzon az alkotó és a szerep. Soha nem volt bennem rossz érzés azzal kapcsolatban sem, amikor arról írtak, hogy túl könnyed filmben játszottam. Mindennek eljön az ideje. Megvan az oka a döntéseimnek. Nem akarok egy szerepet azért elvállalni, hogy a megítélésem más legyen.
Szász Attila milyen típusú rendező?
Az a rendező, akivel jól dolgozni, és akiben tudok hinni. Nem erőszakol rám semmit, nem kényszerít. Pontosan elmondja, hogy mi van a fejében, aztán hagyja, hogy alkosson a színész, amire aztán reagál. Ez a fajta rendezői hozzáállás, a közös alkotói munka nagyon áldásos számomra. Ha valaki nagyon erősen kényszerít valamire, és még a gesztusokat is le kell utánoznom, akkor azt érzem, hogy nincs rám igazán szükség. Akkor egy báb vagyok, mert nem kíváncsiak arra, hogy én mit gondolok a szerepről, és úgy veszik, hogy itt egy színész, akinek nincsen agya. Vannak ilyen rendezők is, belefutottam már én is ilyen helyzetbe. Az ilyen közös munka nem szül jó dolgokat, és abban nem szeretnék benne lenni.
Szász Attila színészközpontú rendező?
Már eleve azért színészközpontú, mert az alkotótársa, Köbli Norbert forgatókönyvíró azon ritka alkotók egyike, akik szeretnek színészekre írni szerepet. A karakterei olyanok, amelyeket nagyon jó eljátszani. Ha izgalmas a karakter, akkor az alkotás máris színészközpontúvá válik. Szász Attilának fontos, hogy a történetet a színészek vezessék. Vannak olyan filmek, ahol nem ez a fontos szempont, és nincs ilyen erős színészi jelenlét. Az is egyfajta rendezői döntés, ezzel nem kell vitatkozni. Végeredményben akkor is csak a rendező a legfontosabb a filmben, mégiscsak ő van a hierarchia csúcsán a forgatás alatt, ő fogja át az egészet, tehát a színészközpontúság nem azt jelenti, hogy egyenrangúak lennénk vele, de a hangsúly nem mindegy. Fontos a kölcsönösség, mert az is kell, hogy a rendező érezze a színész felől azt, hogy fontos számára a munkája.
A sajtóbemutató után ott voltatok főszereplők, te, Szabó Kimmel Tamás, Molnár Levente és rendező, Szász Attila. Úgy tűnt, hogy jó hangulatban telhetett a forgatás, jó csapat vagytok. Jól érzékeltem?
Igen. Az Apró mesék mindenkinek szívmunkája volt, beleértve a teljes stábot. Lehet, hogy azért, mert ki voltunk ragadva a nagyvárosi létből, hiszen leköltöztünk Pátyra, ahol meg tudott születni ez a jó hangulat. Mindenki úgy érezte, hogy jó ott lenni, és ebből jó dolog lesz. Megvolt a figyelem egymásra. Van, mikor egy munka során mindenki, a színészek is inkább magukra fókuszálnak. Szerintem az a jó, ha mindenki beadja magát a közösbe.
Nem örültél, hogy vége lett a forgatásnak?
Én akkor tudom, hogy mély benyomást tett rám egy forgatás, ha munka befejeztével ömlik a könnyem. Ez ilyen volt, de így voltam az Egy és a Hab filmek forgatása után is. Azt éreztem, hogy nem akarom, hogy vége legyen a történetnek, miközben el kell engednem.
Akkor a promóciós időszak egyben elengedési folyamat is?
Igen, és közben már hallottam az alkotóktól, hogy készül az új film terve és annak nagyon örülök.
Az Apró mesék jóval több, mint egy szórakoztató közönségfilm, mert több rétege van. Megfogalmazódott benned az, hogy mi a film üzenete a mához?
Több síkon fut a film, tehát több üzenete van. Hogyan állunk a mai világban a bizonytalansággal, és milyen ebben a helyzetben másik emberhez való viszonyulásunk? Merjük-e élni az életünket? Ha értek sérelmek minket, és utána megérkezik valaki az életünkbe, akkor be tudjuk-e őt engedni? A filmben közvetlenül a háború után vagyunk. Mindenkit ért valamilyen trauma, mert nagyon nehéz dolgokat éltek át az emberek. Az emberek zárkózottá váltak, hogy ne érje őket újabb fájdalom, veszteség. Judit is bezárta magát, mert van egy fia, akit óvnia kell. Belép valaki az életébe, és kérdés, mennyire tudja magát kinyitni, mennyire tud bízni benne? Ezek a lelki küzdelmek jelennek meg a filmben. Az én jelmondatom az, hogy inkább érjen csalódás, mint hogy állandó kétellyel forduljak a világ felé. Merni kell bízni a másikban.
Te mersz élni?
Igen. Merek, mert nekem muszáj teljes odaadással lennem a másik ember iránt, mert különben bánnám, ha megóvtam volna magam. Lehet, hogy az embert felszeletelik, belemártják a kést, de azt mondom, hogy nem nekem lesz hosszú távon rossz, mert megtettem azt, amiben hiszek, azt, hogy én odaadtam magam. Számoljon el a másik azzal, amit okozott nekem. Az óvatoskodás, a vizsgálgatás, a mérlegelés jellemzi a mai világot. Ez a téma számomra nagyon erősen lejön a filmből. A másik dolog, hogy azok az emberek, akik a filmben híreket akartak kapni az eltűnt szeretteikről, lehet, hogy tudták azt, hogy nem is igaz az egész, de mégis jó volt nekik Hankótól hallani a pozitívumokat. Azt, hogy a szerettük jó helyen volt, hogy hősként halt meg, hogy boldogan képviselt valamit. Ez az áltatás segítette az elengedést az élve maradottak számára.
A szélhámos Hankó ezt a lelki folyamatot használja ki?
Igen, mert el akarták neki hinni az álhírt.
Bérces – akit Molnár Levente alakít nagyszerűen -, szintén összetett figura?
Bércest – a filmbeli férjemet – lehet sajnálni valahol, mert meg akar ugyan változni, de hiába látja a vesztét, nem tudja eldobni az igazi énjét. Felülkerekedik benne a pszichopata, eluralkodik benne, elborítja őt. Nehéz nekünk a moziszékből, a kanapéról megérteni azt, hogy ezek az emberek mit is éltek meg a háborúban. Miért lett valaki gonosz? A félelem miatt? Azért, hogy megmeneküljön a haláltól? Könnyű ítélkezni. Hankó sem tudja, mit kezdjen magával, aztán rájön, hogy az édes hazugságaival másnak még jót is tesz, miközben javakhoz jut. Nehéz isten igazából haragudni rá.
Lesz mostanában új munkád?
A Hab bemutatója lesz hamarosan, és lesz egy amerikai-francia filmem, az Ellenállók, ami szeptemberben fog kijönni. Jön még egy szlovák filmem bemutatója is. Ezeket már mind leforgattam, és most a promóciós időszakomat élem.
Ha csak egyetlen egy filmet mutathatnál meg olyan személynek, aki nem ismer téged, melyik lenne az?
Egyet? Jaj! Köszi szépen! Nem lehet kettő?
Nem.
Nem tudok egyet mondani, ne haragudj. Na jó, az Apró mesék, mert abban tényleg nagyon sok szín van, az tényleg meg tud engem mutatni.
Köszönöm, legyen ez a végszó.
Én is köszönöm.
1 thought on “Apró mesék apropóján – interjú Kerekes Vicával”