Asimov megfilmesíthetetlen történetéből minőségi sorozat lett – Foundation évadkritika

Valamiért mostanában Hollywoodban odáig meg vissza vannak a kihívásokért, de mi ennek örülünk, hiszen így jutott el hozzánk, nézőkhöz, a Dűne új feldolgozása és a Foundation, magyarul az Alapítvány című sorozat.

Isaac Asimov Alapítványának története a távoli jövőben játszódik, amikor az emberiség már szinte az egész világmindenséget benépesítette. Olyannyira a távoli jövőben, hogy az idegen bolygókon lakó emberek már szinte külön fajoknak tekintik magukat. Ezt a hatalmas világot pedig egyetlen uralkodó irányítja. Pontosabban egyetlen uralkodónak három klónja.

A történet kezdeti főszereplője Hari Seldon kidolgozott egy elméletet, ami megjósolja a birodalom jövőjét, valamint annak bukását. Annak érdekében, hogy a bukás utáni időszak ne okozzon több ezer éves háborút, csupán pár évtizedeset, létrehozzák az Alapítványt.

A könyv és a sorozat is innentől kezd érdekessé válni. Ami jó benne, hogy a néző nem marad kételyek között. Idővel mindenre választ kap. A sci-fi és misztikus történeteknek általában nagy hátránya, hogy a nézőben több kérdés marad, mint amennyi választ kap. Ez azért történik meg a legtöbbször, mert maguknak az íróknak sincs meg a válaszuk azokra a rejtélyekre, amelyeket megteremtettek. Asimov viszont géniuszi történetmesélő, aki mindent alaposan kidolgozott.

Maga a regény meglehetősen nehéz olvasmány. Oldalakon keresztül statisztikai elméleteket ír le, majd vallási és filozofikus gondolatmeneteken vezet át minket, szintén hosszú oldalakon keresztül. Ám amennyiben ezeken átrágja magát az ember, egy jól megalapozott, fantasztikus történetet olvashat.

A sorozat ügyesen lavíroz a bonyolult, unalmas elméletek és látványos akciók, lövöldözések és harcok között. Ezen felül valami szemkápráztató látványvilágot is teremtettek a történet köré, de pont csak annyi ideig ejti ez ámulatba a nézőt, hogy ne érezzük azt, látványorgiával helyettesítik a történeti hiányosságokat. Erre egyébként nincs is szükségük, hiszen az alap, amiből dolgoztak meglehetősen erős.

Az érvek sorában, amik arról szólnak, hogy miért nézzük meg, az is ott szerepel, hogy mindegyik karakternek van mélysége. Senki sem egysíkú, vagy egyazon karakter többféle változata. Emberiek, esendőek, senki sem abszolút jó, vagy tökéletes gonosz. Ez egyébként furcsa mód még az androidokra is igaz. Talán itt kell azt is megemlítenem, hogy amiképp a Trónok harcában, úgy itt sem ajánlatos beleszerelmesednünk egy-egy szereplőbe, mert könnyen lehet, hogy a sors hamarabb éri őt utol, mint azt mi szeretnénk. Ettől viszont csak még jobb az egész.

Hogy ne csak áradozzak az Alapítványról leírom a negatívumait is. Ahogyan a regényben, úgy itt is ügyeltek arra, hogy kellően meg legyenek alapozva az események. Így viszont néhol a kelleténél némileg lassabb lett a történetvezetés, mint amihez a modern médiafogyasztó szokott. Habár azt írtam, ügyesen lavíroznak az unalmas és akciódús jelenetek között, ez nem jelenti azt, hogy a hű feldolgozás ne hozott volna magával néhány laposabb elemet.

Hátrány még tovább az is, hogy az idősíkok nehezen követhetőek. Nagy segítség lenne az a nézőknek, ha jobban képben lehetnének azzal, hogy az Uralkodónak éppen hanyadik reinkarnációja akciózik, vagy éppen ha tudjuk, hogy egy-egy kataklizmikus esemény hány száz évvel korábban esett meg, vagy később fog történni, a jelenhez képest.

Amellett sem mehetünk el szó nélkül az Alapítvány esetében, hogy a forráshoz képest milyen változtatásokat eszközöltek. Ami bosszantó ezekben az eltérésekben, hogy nem pénz kérdése lett volna az, hogy központi karakter hű maradjon eredetileg ábrázolt jelleméhez, vagy hogy egy háború, ami a regényben nem létezik, az a sorozatban se történjen meg.

Értékelés: 70/100 a fentebb említett három negatívum miatt vontam le 30 pontot. A többi nyolcvanat meg egyértelműen azért kapta, mert meg is érdemli.

IMDb: 7.4/10

MAFAB: 45%