Duba Dániel 
Az Assassin’s Creed (2016) a Zsivány Egyes (Rouge One: A Star Wars Story, 2016) mellett az év végi blockbuster szezon egyik legnagyobb várományosa. Azt már tudjuk, hogy a Star Wars történet jól szerepelt. Nem tökéletesen, minden elvárásnak megfelelve, de nagyon jól. Az Assassin’s Creed nyilván nem képes egy ilyen monstrummal felvenni a versenyt, mondhatni semmilyen szinten, viszont kényelmesen elúszkálhat annak farvizén, becserkészve a lemaradókat. És innen megmondom, hogy ha nem is maradéktalanul, de a nagy valószínűség szerint fanyalgó kritikák ellenére ez jószerivel sikerülni is fog neki.
A Blizzard logó után most egy másik giga játékstúdió, az Ubisoft emblémája is feltűnik a mozivásznakon. Májusban a Warcraft (Warcraft, 2016) enyhe sótlansága ellenére is kellemes meglepetéssel szolgált. A kritikái persze meglehetősen felemásak voltak, Duncan Jones filmjét azért a gamer társadalom jórészt befogadta a soraiba, és azok sem vétettek vele igazán nagyot, akik a film megtekintése előtt még csak nem is hallottak Azeroth földjéről – pláne a tavaszi felhozatal ismeretében. Valahogy így van ez az Assassin’s Creed esetében is, ámbár a templomosok és az assassinok harcát illetően sajnos sokkal elégedetlenebbek lehetünk.
Nagyjából teljes párhuzamba helyezhető, mi nem stimmelt ezzel a két filmmel: bugyuta szövegkönyv és néhol széteső szkript. A probléma az, hogy ha ezzel a kettővel baj van, onnantól kezdve hiába kifogástalan a látvány, hiába korrektek az alakítások, a film úgy suhan el mellettünk, mint egy célt tévesztett nyílvessző, ráadásul ha netán el is talál minket, annak erőtlensége okán sérüléseink csupán felületiek lesznek. Persze ez a látlelet nagyjából megfigyelhető az elmúlt pár év blockbustereinél is. Irdatlan sebességgel, bekötött szemmel robognak a teljes érdektelenségbe. Pár hónappal a bemutatóik után pedig már csak a hipermarketek leértékelt DVD polcai emlékeztetnek rá, hogy valaha pár órára beszíneztek (vagy beszennyeztek) egy gyöngyvásznat.
A történet szerint Lynch Callum, a gyilkosság miatt halálra ítélt bűnöző kap egy második esélyt, mikor az intravénásan belepumpált méreg ellenére egy szigorúan őrzött kísérleti komplexumban ébred ahelyett, hogy a hamvait szórnák bele a lefolyóba. Egy különleges technológia, az Animus segítségével megvilágítják előtte, hogy felmenői egy titkos eskünek és az ahhoz szorosan kapcsolódó eszmének szentelve élték életüket. A családfáját visszakövetve jutunk el Aguilarhoz, aki az időszámításunk 1492-edik évében lett frissen beavatott Assassin, vagyis egy titkos társaság tagja, akik Andalúzia nyüzsgő vidékein ténykednek, hogy megszerezzenek egy ősi tudást ígérő kegytárgyat, mielőtt még a templomosok teszik rá a kezüket. Az Éden Almájaként emlegetett gömb birtokában ugyanis a templomosok képesek lesznek uralmuk alá hajtani az emberiséget és a jövőt. Mivel Cal génállománya révén nemcsak a fizikai adottságait kapta örökbe, hanem erőszakra való hajlamát és felmenőinek főbb jellemvonásait is, így rajta keresztül visszakövethetővé válik az Alma útja és feltételezhető jelenkori lelőhelye. Cal végzete tehát adott, csak be kell állnia az ellenség célja mögé, és finom mozdulattal végighasítani annak nyaki ütőerén.
Annak ellenére, hogy ez a sztori kicsit kusza és a részletek alulmagyarázottak, egy leheletvékony kis váznak elmegy, amire felültethetik az olykor döbbenetes látványt és a realisztikusan bemutatott akciózást. Felejtsd el a túlesztétizált, belassított, CGI által kiherélt akciószekvenciákat. Amit itt látsz az testközeli, veszettül dinamikus, megfelelően koreografált, mentes a pózőr beállításoktól és dübörögteti az ereidben a vért. Justin Kurzel direktori munkáját nem tudom leszólni, mert a színészvezetése jó, a látvány – akárcsak az előző filmje, a Macbeth (2015) esetében – egyszerűen brutális, a tempó megengedi az építkezést és minden ügyetlenül elkottyantott nagyduma élét elveszi Fassbender rákövetkező grimasza vagy odaszólása. Ő megint nem tudott hibázni, hiszen a jelenkor egyik legjobb színészeként újfent kihozott mindent a szerepéből. A partnereként játszó Marion Cotillard sem rossz, hiába adnak a szájába borzasztóan megírt szövegeket.
A múlt eseményei alatt lüktető eszméletlen hangorkán, amit a zenei aláfestés generál, úgy kap fel és dob arrébb a székedből, hogy joggal kaphatna valami elegáns női nevet, ahogy az meteorológiai berkekben szokás. Mindezek ellenére sajnos nem rendelkezik felismerhető, pláne megjegyezhető főtémával, ez bizony már nem a Williams-féle iskola. Azzal, hogy a készítők a vérzivataros múltban játszódó jeleneteket rövidre fogták – ami a játékokban a lényegi részt tette ki -, a szürke jelen pillanatait pedig megnyújtották, a saját nyakukba döfték a pengét, így emiatt sokan érezhetik magukat csalódottnak.
Nem lett egetrengető film az Assassin’s Creed, csak egy közepesnél kicsit jobb alkotás, de aki túl van a Star Wars okozta adrenalin-hullámon és vágyik még valami korrektül kivitelezett akciózásra, az ezzel a filmmel megtalálja a számításait. Jobb, mint az idei látványfilmek nagyja, beleértve a képregényfilmek legtöbbjét is. Komoly hullámokat ugyan nem gerjeszt majd a blockbusterek mostanság elég csendes óceánjában, de egy biztos: nem is süllyed el benne olyan hirtelen gyorsasággal, mint a hasonló kaliberű társai.
Értékelés: 60/100
IMDb: 8,3/10
Mafab: N/A
A cikk a Supernatural Movies blogon is megtalálható.
