Zsófia Rátkai 
Fotó: Foky Ádám
Az óbudai Gera cukrászdában Cserna-Szabó Andrással többek között legújabb regényéről, Az abbé a fejével játszik–ról beszélgettünk, miközben süteményeket kóstolgattunk. Szóba került Buňuel, a gombfoci és a Szeleburdi család is.
„A népszerű belvárosi cukrászdába, a Mehmed pasa hídjába reggel negyed kilenc után hét férfi érkezik. Omar Setet, a tulajdonos széles mosolyával betessékeli őket a cukrászdába: Dobro jutro! …. Jön a pincérnő, vaskos balkáni szépség, megáll a hét férfi asztala mellett, és ők hét különböző édességet rendelnek: baklavát, fügés tekercset, Sachert, Dobost, almás pitét, guráblit és diós főtt búzát.” (részlet Az abbé a fejével játszik című könyvből, Helikon, 2018)
Ilyen úri módon kezdtük a reggelt mi is a kötet írójával a Gera Cukrászdában, bár fotós kollégámmal is csak hárman voltunk. Cserna-Szabó módra – Gera Eszter, a tulajdonos széles mosolyával betessékelt minket a cukrászdába, ahol beszélgetésünk alatt Eszter felvonultatta nekünk Gavrilo Principék által az első világháború kirobbanását előidéző szarajevói merénylet előtt rendelt süteményeket, amelyről András a zseniálisan összefonódó történetek közt írt.
Corn and Soda: Principék cukrászda látogatását a História egyik számában olvastad, és megtörtént valóban. Az igaz történetek köré kerítettél agyszüleményeket vagy korábbi írásaidat is felhasználtad?
Cserna-Szabó András: Egész pontosan a merénylet előzményeiről olvastam egy cikket az említett lapban, és megragadott az a részlet, hogy Principék cukrászdába mentek a trónörökös-ölés előtt. Ebből írtam egy novellát Tarantino Kutyaszorítóban című filmjének stílusában. Az Abbé úgy készült, hogy voltak novelláim, ezeket próbáltam összefűzni, de amikor meglett a szerkezet, rájöttem, hogy jócskán kell még hozzáírnom összekötő részeket. Tulajdonképpen egy láncreakció vagy youtubediszkó ez a könyv, a káoszban örvénylő történeteket mindig más apróság kapcsolja össze. A szereplők vissza-visszatérnek (pl. Kosztolányi Dezső), vagy mint egy családregényben, nemzedékek folytatódnak, vagy csak egy tárgy, egy helyszín, egy szó, stb., köti össze a fejezeteket. Például, megvolt a Martinovics-történet és a szarajevói cukrászdajelenet. Az előbbiből valahogy el kellett jutni az utóbbiig, ezért meg kellett közé írni a bakó történetét, tehát konkrétan 119 évet áthidalni egy sztorival. Ez egy óriási, több évig tartó játék volt. Egy nagy tabló lett a végére, ami persze töredezett, mozaikos, és vannak benne lyukak, hiányzó részek, mégis egyben is mutat valamit.
C&S: Mi indított a megírására: regényt akartál írni, vagy történelmet akartál életre kelteni?
CsSzA: Igazából soha nem műfaji skatulyák érdekelnek, hanem szerkezetek. A legfontosabb minta ezúttal Buňuel filmje, A szabadság fantomja (Le fantôme de la liberté, 1974) volt, ahol egészen más struktúra működik, mint a hagyományos filmekben, regényes szerkezetekben. Megdöbbentő, hihetetlen bűvészmutatvány ez film: az apró darabokra tört cserépdarabkákkal a rendező addig bűvészkedik, amíg egy kerek egész lesz a végeredmény. Ugrások, fejetlenség, káosz, és mégis, a végére összeáll a kép. És persze abszurd humora sem hagyja el közben Buňuelt. Az utolsó három filmje szenzációs, néha évtizedekig nem történik annyi minden a filmtörténetben, mint ezekben a mozikban. Szóval, amikor a már megírt történeteimhez kerestem szerkezetet, akkor újranéztem A szabadság fantomját, és rájöttem, valami ilyesmit szeretnék. Még Buňuel keretes szerkezetét is átvettem, vagy inkább egy keretes szerkezet paródiáját alkalmaztam. Hogy ez regény-e, vagy nem, szerintem nem fontos. A tét ugyanis nem műfaji jellegű.
C&S: Az egymásba fűzött, mégis önálló írások esetében nem tartottál annak a veszélyétől, hogy az ilyesfajta szerkezet – enyhén sarkítva, de mégis meggátolja az olvasót abban, hogy az egyes történeteken elgondolkodjon, mivel már ugrik is a következőre, ami teljesen másról szól?
CsSzA: Az olvasót egész más dolgok gátolják a gondolkodásban – tudom, hiszen én is olvasó vagyok. Például az, hogy nem olvas, mert minden idejét kitölti a munka, a család, a facebook, a tévé, a fogyasztás stb. De ha már az olvasó kezébe vesz egy könyvet, akkor saját maga szabja meg a tempóját. Nem hajt se az író, se a tatár. A legnagyobb butaság, amit az olvasó elkövethet, hogy végigrohan egy könyvön, és már jön is a következő. Az olvasó olvasás közben megállhat, és vissza-vissza is térhet, amikor úgy érzi, oka van erre, akár elolvashat újra egy történetet. És persze joga van ahhoz is, hogy a sarokba vágja a könyvet, ha nem tetszik. A regény számomra csak annyit jelent, hogy a szerző kijelöl egy utat az olvasó számára: ezen a szerkezeten kell végigmenni. Egy novelláskötetben ilyen kijelölt út ritkán van, az írások olvasási sorrendje általában tetszés szerinti, az olvasóra van bízva. Minden olvasó szabad, úgy olvas, ahogy akar. Én például legszívesebben fürdőkádban, ceruzával olvasok, mindent aláhúzok, ami nekem tetszik, amit fontosnak tartok, és később (akár évek múlva) baromira élvezem, hogy amikor a saját könyveimet leveszem a polcról, rögtön megtalálom azokat a részeket és mondatokat, amiért érdemes volt elolvasni az adott könyvet. Így egy pillanat alatt újra a regény világába repülök vissza, mert a sztorit amúgy egy-két hét alatt totálisan elfelejtem. Ezek az aláhúzott mondatok maradnak az olvasás élményéből.
C&S: Sokat kellett kutatni? Rengeteg adat van benne.
CsSzA: Amikor egyetemre jártam, a tanszékvezetőnk mindig azt mondta, az ember nem azért jár bölcsészkarra, hogy mindent megtanuljon, hanem hogy megtanulja használni a könyvtárt. Szent-Györgyi Albert helyesen mondta, a magyar (poroszos) oktatás hibája, hogy a könyveket bele akarja tenni a fejekbe, de ez egy rossz irány, mert valójában a könyvekben kellene hagyni a tudást, a fejeket meg gondolkodásra kellene használni. A mai világban amúgy sincs értelme ragaszkodni a magolós oktatáshoz, egy okostelefonban ott van minden tényanyag: google, wikipédia, az Arcanum adatbázis, térképek stb. Én keveset tudok, de szeretem használni a könyvtárat. Ezért művelem a gasztrotörténetet is: imádok hetekre bevonulni a könyvtárba, és tekerni a mikrofilmeket. A regényírásnak is ez a legszebb része, a könyvtárazás. A Sömmi.-hez nagyon sokat kellett előzetesen kutatni, olvasni, azóta is szeretnék írni valami ilyesmit, csak a könyvtár miatt.
C&S: Az első regényeddel kapcsolatban olvastam, hogy néha az őrület határán voltál, ki akartad dobni. Az abbénál volt ilyen?
CsSzA: Mindig vannak ilyen periódusok, ezek nagy tipródások. Éveken keresztül csinálsz valamit, hol elégedett vagy vele, hol meg ki akarod hajítani az egészet az ablakon. Sokszor úgy érzed, hogy elvesztetted a fonalat végleg, és ebből nem lesz semmi. És persze az is nagy vívódás: mikor van kész egy könyv? Nyilván soha. Mikor engeded el? Mindig lehetne még dolgozni rajta, de egyszer el kell engedned.
C&S: Nevetsz, miközben írsz, ha poénról van szó?
CsSzA: Dehogy nevetek. Erről két Hunter S. Thompson-mondat jut eszembe: „Kurvára utálok írni. Írni olyan, mint dugni: csak az amatőrök élvezik, egy vén kurva már nemigen vihorászik közben.” Hát én sem vihorászok. Ugyanis nem az a cél, hogy én jól érezzem magam, hanem az, hogy az olvasó nevessen. HST nem véletlenül utált írni, az írói munka mindig nagyon hosszadalmas, magányos és sokszor tűnik reménytelennek. Az írókat általában irigyelni szokták, mert szabad szakma, nem kell bemenni nyolcra dolgozni – siker, pénz, csillogás, ahogy a KFT zenekar énekelte. Ezzel szemben a valóság az, hogy ülünk egész nap egyedül egy szobában az üres papír, illetve a monitor előtt. Nincs főnök, aki eligazítást adna, nincs beosztott, aki segítene. Nincs visszajelzés. Itt csakis magadnak kell eldöntened, hogy jó vagy nem jó, amit csináltál, és ez nagyon nehéz feladat. Talán Hemingway mondta: az író akkor hal meg, amikor elromlik a szarmérője. Tökéletesen igaz.
C&S: Életedben mit írtál először?
CsSzA: Jegyzőkönyveket a gombfoci-meccseimről. Kb. 12 éves koromig gombfocifüggő voltam, száznál is több csapatot gyűjtöttem össze, naponta világbajnokságokat rendeztem. Más fiúkkal csak ritkán játszottam meccseket, általában egyedül levezényeltem a bajnokságokat. Magyarul: vég nélkül magammal gombfociztam. És hatalmas vállalati könyvekbe – amelyeket nagyanyám hozott a szabóipari szövetkezetből, ahol tolmácsként dolgozott – leírtam a mérkőzések történéseit, úgy, ahogy a Népsportban meg a Képes Sportban olvastam: milyen idő van, hányadik percben mi történik, ki lőtte a gólt, hülye a bíró, stb. Aztán egy idő után csak Argentína és Barcelona játszott, mert mindkettőben szerepelt Maradona. Aki mai napig nagy kedvencem, pedig már régóta nem érdekel a foci.
C&S: Már többet éltél Pesten, mint vidéken. Te egy véletlenül vidéken született pesti vagy vidékiből pestivé vált ember vagy?
CsSzA: Szentesen születtem, ami egy alföldi kisváros, de már kamaszkoromban éreztem, hogy a kisvárosi tempó nem nekem való. Miközben a lelkem abszolút dél-alföldi, ez a Sömmi. írásakor világosan kiderült számomra. Tökéletes gyermekkorom volt: szerető szülők, anyagi biztonság, kertváros, családi ház, jó levegő, C-vitamin, a kertkapunk mögött egy erdő zöldellt. 17 éves koromban semmiféle tervem nem volt a jövőmmel kapcsolatban, csak egy dolgot tudtam biztosan: ahogy leérettségizem, lekoccolok Szentesről. Azóta sem vágyódom zöldövezetbe, erdei kirándulásra, biciklitúrára, stb. Nagyvárosban érzem jól magam, szeretem a szürke bérházakat, a koszos utcákat, a hömpölygő tömeget, a nyüzsgő éjszakai életet. Nápolyra például mindenki azt mondja, hogy lepukkant, zsúfolt, veszélyes, szemetes – nekem meg pont az ilyen tetszik, imádom azt a várost! Apámnak pár hónapja szemműtétje volt, megkért, hogy vágjam le a füvet Szentesen a kertben, és esetleg még csináljam meg azt a kerti munkát, amit szeretek. Mondtam, hogy én a kerti munkák közül csak egyet szeretek: a sörözéssel egybekötött bográcsozást. Nem lepődött meg túlságosan. De azért a füvet lenyírtam.
Apám mindig is nagyon jó kertész volt, zöldség, gyümölcs, virág, trágyázott, ültetett, metszett stb., pedig közben látástól vakulásig dolgozott a kórházban nőgyógyászként. Én meg mindig irigykedve néztem a tévében a Szeleburdi családot, hogy milyen jó lehet egy pesti bérházban lakni, ahol nem kell füvet nyírni. Jó ideje Budán lakom, de nem lett a világnézetem. A Király utca és a Terézváros-Erzsébetváros határa az én világom. A Deák tértől a Városligetig. Ha Budáról átérek villamossal Pestre, megdobban a szívem. Bennem a kolozsvári-szegedi nagyapám nagyvárosi hírlapíróvére folyik. Imádtam gyerekkoromban Szegeden vele trolizni, Esti Hírlapot venni a korzón, kávéházba, antikváriumba, moziba és meccsre járni. Az én nemzedékemnek az a forgatókönyve: befutok, megszedem magam, aztán kiköltözöm az agglomerációba valami kertes házba, és onnan kocsizom be naponta a családot hátrahagyva. De én nem vágyódom el Budapestről, most is hevesen szeretem a várost, bár valószínűleg voltak jobb korszakai a mainál. Talán már nem tudnék a Király utcában lakni (mint oly sok éven át korábban), mégis ez marad a hazám: Krúdy, Gundel, Szép Ernő vagy Szomory utcája.
