John 
Forrás: spiritszinhaz.hu
Federico Garcia Lorca Bernarda Alba háza című drámájával újra értelmezte a poklot – öt asszony férfi nélkül egy elrácsozott ablakú, zárt házban, ahol a forró spanyol szél sem képes meglebbenteni a fekete függönyöket. A három felvonásos darab egy vasakaratú, rettenetesen büszke asszony, Bernarda Alba rémuralmát mutatja meg családja és háztartása fölött. Ezt a falak közé zárt családi drámát vitte színpadra a Spirit Színház december 22-én első ízben, Czeizel Gábor zseniális rendezésében.
Amikor Bernarda Alba férje, öt lányának eltartója meghal, az asszony parancsára háza és annak minden lakója csendbe és sötétségbe burkolózik. A jó lelkű apa gyeplője nélkül az az özvegy uralmának semmi sem szabhat gátat – a házból se ki, se be, még a szél is megáll a feketével bevont küszöbnél. Az öt, már jócskán eladó sorba került, élettől megfosztott lánynak és titkon pletykára éhes anyjuknak hűséges szolgálójuk, Poncia juttat egyedül némely morzsát a külvilágból. A ház gyászát és a nők kényszerített nyugalmát azonban megzavarja Angustias, a legidősebb testvér megkérése. A menyasszony csaknem negyven éves, viszont a családi vagyon egyetlen örököse, a kérő pedig a falu legdelibb férfija.
Az előadás kezdete előtt a konferanszié így köszönt el a közönségtől: „Nem kívánok jó szórakozást, hiszen ez a darab a legkevésbé sem vidám.” Valóban nem az, az első szótól az utolsóig feszültség itatta át a színpadot, még akkor is, ha éppen egyik színész sem tartózkodott ott. A téma nem kisebb fontoságú dolog, mint maga a női lélek, ami mozgástér,kifejezési lehetőség híján örömöt és bánatot – főleg az utóbbit – kénytelen magába folytani. Mondhatnánk, hogy ez a tragédia nem történt volna meg bizonyos körülmények megváltoztatásával – de a darab végén újra gondolva az eseményeket, az ember arra jut, hogy sajnos sehogyan sem volt elkerülhető. Ezt a történetet szó szerint minden részlete meggátolta a boldog befejezéstől.
Ezt az elkerülhetetlenül szomorú véget a néző már a belépéskor megsejti, pusztán a díszlet és a jelmezek alapján. A Spirit Színház épületének adottságai tökéletesen kapóra jönnek e darab esetében, – egyébként hatalmas elismeréssel adózom a tény előtt, hogy ez az állítás minden darabjukra igaz – hiszen egy ilyen dráma kizárólag kicsi, zárt helységben teljesedhet ki. A hőmérséklet ugyan nem volt fojtogató, a sok komor fekete-szürke-mély barna színek, a nyakig begombolt ruhák, a zene vagy beszéden kívüli bármilyen hang teljesen hiánya azzá tették a hangulatot.
A nézők fél körben helyezkedtek el, körbe ölelték a színpadot, így sokszor a színészek közvetlenül mellettünk haladtak el, álltak vagy beszélgettek. Nem vonták ugyan be közvetlenül a közönséget, mégis olyan érzés volt, mintha mind ugyan abban a szobában bujkálnánk és kilesnénk a ház lakóit. Kellemetlen érzést adott, ami nem csak szükséges, de valahol izgalmas is volt.
A jelmezek Szitás Bernadette kreativitását dicsérték. Természetesen nem voltak korhűek, de a feladatukat tökéletesen ellátták. Első bevonulásukkor még tartottam tőle, hogy nem tudom megkülönböztetni egymástól az öt tetőtől-talpig feketében lévő, kendőt viselő, nagyjából hasonló magasságú lányt, ám a ruhák meglepően könnyűvé tették a dolgot. Öltözékük a maguk sivár voltában is hangosan mesélt a személyiségükről és jellemükről, nem is volt szükségük más bemutatásra.
A szereposztás jól átgondolt, az eredménye pedig remek. A karakterek nagyon összetettek és szinte minden szereplő között egyéni konfliktus feszül, ahogy meg van írva. Papadimitriu Athina páratlan Bernarda Alba. Valahányszor megjelent sasfejű botjára támaszkodva, megdermedt az ember. A darab záró jelenetében nyújtott alakítása belém rekesztette a levegőt. Akkor először és utoljára mutatta meg magában az anyát, a kemény páncél alatt rejlő szerető szülőt, és a szívem szakadt belé.
Örömmel köszöntöttem ebben a szerepben is Nagyváradi Erzsébetet, aki a nagyvárosi értelmiségi feleséget (Szabó Magda: Az ajtó) ugyan olyan élethűen alakította, mint a nincstelen, de büszke, kissé tyúkanyóra emlékeztető cselédet. Kifejező, lágy hangja minden erőlködés nélkül elért még a hátsó sorba akkor is, ha suttogott. Ez tehetség, ilyen hatást elérni csak tudni lehet, tanulni nem!
Voith Ágira kevés, mégis nagy szerep jutott. A drámában Maria Josefa egy bolond öregasszony, a lányok jövőjének szimbóluma és egyben vágyainak paródiája, az ő előadásában viszont lett még egy feladata: a humor. Nem sok lehetősége volt a nézőnek a nevetésre, legfeljebb a helyzetek abszurditásán vidulhattunk. Voith Áginak köszönhetően azonban részünk lehetettegy kis valódi, örömből fakadó nevetésben is.
Minél többször megyek el a Spirit színházba, annál inkább vágyom vissza. Sok, nagy színház előadásainál nem érezni azt a törődést és szenvedélyt, amivel itt megvalósítják a színdarabokat. Ahhoz képest, hogy ez volt a legelső előadás, minden látható gond nélkül zajlott le a produkció, csupán néha fogytak ki a színészek a szuszból. Túlzásnak tűnhet a sok szép szó, de a legkevésbé sem az. A Bernarda Alba háza minden dicséretet megérdemel.
Az asszonyok drámájának időpontjáról, illetve a jegyárakról a Spirit Színház weboldalán olvasható részletes információ.
