Blackphoenix 
Néhány héttel ezelőtt ismét lezárult egy korszak; Az Éhezők Viadala – A Kiválasztott (The Hunger Games: Mockingjay – Part 2, 2015) befejező részével Katniss búcsút vett rajongóitól. Az optimista nézők talán még remélték, hogy az előző, eseményekben kissé szegény rész egy hihetetlenül bombasztikus finálénak ágyazott meg, ám a várva várt robbanás elmaradt. Csak ismételni tudom magamat; egyáltalán nem tett jót a befejező résznek a kettévágás.
Francis Lawrence rendező ott veszi fel a fonalat, ahol Katniss kis híján áldozatául esik a Kapitólium új csodafegyverének, vagyis az erősen eltérített Peetának. Mivel az elmúlt három epizódban már bőven kaptunk ízelítőt az istent játszó emberek ellenségeik elméjével való kegyetlen játékaiból, ráadásul ezek az eszközök a könyvben sokkal aprólékosabban kerülnek ábrázolásra, ez a mozzanat nem üt túlságosan nagyot. Maga Josh Hutcherson is mintha megfáradt volna a negyedik filmre; az alakításában láthatjuk, ahogyan Peeta küzd önmagával és őrlődik az elméjét elborító illúziók között, ám mégsem hat igazán hitelesnek a teljesítménye.
A sokat szenvedett viadalgyőztes mellett sajnos több fontos szereplő, mint például Haymitch, Heavensbee, Finnick vagy Johanna háttérbe szorulnak, ahelyett, hogy színfoltot vinnének a cselekménybe. Helyettük egy rétestészta módjára elnyújtott történetet látunk, amelyet ugyan feldobnak némi adrenalinfröccsel, amikor a Sztár Osztag a hetvenhatodik Éhezők Viadalának kellékeiként funkcionáló podokat kerülgeti, ez azonban önmagában kevés ahhoz, hogy feldobja a játékidőt. Persze a Kapitóliumot elborító mérgező kátrány, a felcsapó lángnyelvek, és A Gyűrűk Ura orkjaira emlékeztető, mutáns ízeltlábúakkal való összecsapás a csatornákban mind éppen olyan látványosra sikerültek, mint ahogyan azt megszokhattuk.
Szerencsére a hidegháború, amely a forrongó felkelés közepette lassanként bontakozik ki Katniss és Alma Coin között, ad valamiféle ívet a befejező résznek. A történet végére tartogatott hatalmas politikai fordulat sajnos a könyvhöz képest lebutított változatban jelenik meg a vásznon, ám Jennifer Lawrence nem hazudtolja meg önmagát, és alakításával képes mélységet vinni még a felszínesen ábrázolt eseményekbe is.
Hogy még egy pozitívumot említsek, a jelmezek remekül sikerültek; Katniss japán szamurájpáncélok ihlette harci öltözete bizonyára a karakterrel együtt hosszú időre bevonul a köztudatba. A Tigris nevű ex-stylist öltözete és maszkja, aki a végjátékban a Sztár Osztag számára segítséget nyújtott, szintén teli találat. Katniss és Gale rémülten menekülő kapitóliumi polgár-image-ének tervezésekor azonban jóval több kreativitásra lett volna szükség; a rájuk aggatott kámzsákban csak még feltűnőbbek lettek, és abszolút kilógtak a színes habcsókparókás tömegből.
Ennek ellenére csodával határos módon a Kapitólium hatalmának megdöntésére mégis sor kerül. A filmnek azonban nem akar vége szakadni. Nem csupán a fináléra tartogatott fordulatokról van szó; a nézőnek egyenesen az az érzése támad, hogy a rendező nem képes elengedni a szereplői kezét. Újabb és újabb könnyes búcsúkra kerül sor, amelyek már nem adnak hozzá semmit a cselekményhez.
Amikor pedig végre elérkezik a zárójelenet, egy giccses, Katniss- idegen képsorozatot kapunk a Peetával és a forradalom után született gyermekekkel közös idilli családi életről. Ez természetesen nem a film hibája, már az eredeti történeten is ront a Tüzes lányra ráerőltetett mintaanya-szerep.
Összességében azt mondhatom, hogy a filmnek számos gyengesége van, és akadnak olyan pontok, ahol jóval többet ki lehetett volna hozni belőle, ám szerencsére a kvadrológiához tartozó, jól bevált elemek, mint a minőségi színészi játék (elsősorban Jennifer Lawrence teljesítménye), a kreatív jelmezek és a remekül kivitelezett akciójelenetek mégis nézhetővé teszik. Francis Lawrence alkotása tehát se nem kifejezetten jó, se nem rossz, egyszerűen csak ellátja a kirakós utolsó darabkájának szerepét a The Hunger Games Saga lezárásaként.
Értékelés: 70/100
IMDb: 7,1
Mafab: 85%
