Az ember, akit Ovénak hívnak (En man som heter Ove, 2015) – kritika

A legutóbbi Oscar-nevezések bejelentésekor egy svéd film hívta fel magára Amerika és az egész világ figyelmét. Az ember, akit Ovénak hívnak (En man som heter Ove, 2015) noha győzelemig nem jutott a legnépszerűbb díjátadón, nem ok nélkül került be úgy a filmes köztudatba, mint az utóbbi idők egyik legütősebb skandináv drámája. Friedrik Backman nagysikerű regényét Hannes Holm írta át és vitte vászonra.

A film főszereplője Ove, egy 59 éves férfi, akinek élete szigorú korlátok és szabályzatok között zajlik. Ove a régi idők embere, aki az előírásokat betartja és betartatja, a munkáját lelkiismeretesen végzi, megszokott napirendjéhez igazodik, s ami elromlik, azt nem kukába vágja, hanem megjavítja. Ove egy zsémbes, undok vénember, aki mindenben és mindenkiben a hibát látja, s képtelen túltenni magát az általa vallott értékek eltűnésén. Valamint felesége halálán, akinek elvesztése után már igazán képtelen bárminek is felhőtlenül örülni, mígnem egy nap életének rutinszerűségét biztosító munkájából is elbocsájtják, Ove pedig higgadtan, természetesen levonja a tanulságot: ideje öngyilkosnak lenni. Ám miközben eldöntené kisszékét, s fejét végleg belehajtaná olcsó, kék kis kötelébe, meglátja az új szomszédokat, amint éppen pótkocsival betolatnak a lakónegyedbe – ezt pedig a szabályzat szigorúan tiltja. Ove persze nem hagyja annyiban a dolgot, és nem is sejti, hogy manapság nem csupán a szabályok szerint élni nehéz, de öngyilkosnak lenni is.

A történet apró flashbackekkel idézi fel számunkra Ove egész életét, hogy feltárja az okokat: miért olyan, amilyen. Hamar ki is derül, hogy Ove provinciális kisszerűsége a tragédiákkal teletűzdelt életéből származik, a sok-sok végzetes véletlenből, amelyek kis híján mind elkerülhetőek lettek volna. Ove már-már paranoiásan ragaszkodik elveihez, a lakónegyedének szabályzataihoz. Kizárólag azokat veszi emberszámba, akik mindezeknek megfelelnek; akik tudnak tolatni utánfutóval, akiknek vannak szerszámaik, és használni is tudják őket, akik Saab márkájú autóval járnak, s persze nem hajtanak be vele a lakónegyedbe, hiszen az tilos.

Mindez azonban nem meglepő. Aki látott már skandináv filmet, az tudja, hogy a szereplők rendre zűrzavaros elvek és szabályok mentén élnek, s tetteik általában kiszámíthatatlanok. Ove kiszámíthatatlansága éppen kiszámíthatóságában leledzik, a szélsőségesen szűk látókörben és korlátoltságban, amely képtelen a fogyasztói társadalmak vívmányait és következményeit elfogadni. Életének szinte minden tragikumát ebből eredezteti, s mint az újvilág megtestesítőit, mániákusan gyűlölni kezdi a „fehér ingeseket”, akik homályos és papíralapú, tehát megcáfolhatatlan utasítások alapján bármit megtehetnek, akár a szabályokat is áthághatják. (Khmm, olvasta valaki A per-t?) Ovenak meggyűlik a baja az üzletláncokkal és azok akcióival, és főképp új szomszédjaival, akik nem csak megszegnek minden szabályt, de folyamatosan kérésekkel és szívességekkel zaklatják, szüntelenül megakadályozva őt várva várt öngyilkosságában – ezzel párhuzamosan kirántva őt a megkeseredett, nyomorúságos állapotából.

Ez a film egy megváltástörténet – minden kétséget kizáróan. Néha túlzóan sötét humora kiválóan ellensúlyozza a káoszt, hogyha csak pár percre is, de feloldódjon az a rettenet sok elmebaj, amit Ove ont magából. Ove szélmalomharca a fogyasztói társadalommal, az új időkkel – kvázi az elmúlással – szemben olyan szilárd falnak bizonyul, amelyen lehetetlen átjutni. Ez főszereplőnknek sem sikerül. De akkor mitől is megváltástörténet ez? Ove megtisztulásától. Hiszen azt végig érezteti velünk a történet, hogy Ove túlságosan egyenes, őszinte és tiszta ember, aki csupán zsémbes szabályokkal védekezik a gonosz világ ellen, amely nem tiszta. Azzal azonban nem számol, hogy életét – s ezzel méltóságát – pontosan ez az új világrend menti meg, többször is. Szomszédnője, Parvaneh – aki nem mellesleg iráni származású, tehát a szociálisan érzékeny és befogadó társadalmak pozitív hozadékának jelképeként – határozottan semmibe veszi Ove makacs zsémbességét, és ha kell, kiabálva parancsol rá, hogy tegye meg, amire kéri, hisz a szomszédoknak szolidárisnak kellene lenniük. A filmben először itt ütköznek egymásnak világnézetek úgy, hogy abban Ove elvei bizonyulnak rossznak, és ezt nem csak a nézők érzik meg. Idővel egy homoszexuális fiút is befogad magához, akit apja kitilt otthonról, s ez is segíti őt az új világ megértésében és elfogadásában. Itt már nyíltan szembeszegül a régi, konzervatív értékek ezen aspektusával, hisz a homoszexualitásnál még mindig nagyobb baj, ha valaki nem Saabot vezet – vallja Ove. Fokozatosan enged és kienged, mígnem a lakónegyed undok vénemberéből egy köztiszteletnek örvendő polgárrá nem növi ki magát. Mindezt pedig úgy, hogy megtartja korábbi önmagának értékes szeleteit, hiszen a hiba nem csupán benne leledzett, s ahhoz, hogy méltósággal elviselhesd az idő múlását, nem kell kiirtanod magadból mindent, amiben hiszel.

Én imádtam ezt a filmet. Imádtam Rolf Lassgård nagyszerű színészi játékát, és imádtam a film hangulatát. Azt a rettentő kétpólusú hangulatot, ahogy a gyönyörűséges, virágzó, színpompás Svédország csodás lakónegyedében egy kesernyés vénember az őrültek higgadtságával fonja nyaka köré a kötelet, vagy kiabál azokkal, akik a lehető legkedvesebben szólnak hozzá. Rengeteget tud mondani rólunk és a világunkról ez a film, és meg is teszi ezt sajátos, kemény stílusában. Nagyszerű élmény, ha valaki a szokásostól, Hollywoodtól eltérően akarja megcsodálni az idő múlásának infantilizáló hatását.

Értékelés:

IMDb: 7,7/10

Mafab: 82%

Corn & Soda: 84/100