Erunder 
Az Észt hét végén interjúkat készítettem két írónővel és egy furcsa felolvasásnak is tanúja voltam. Igazán komoly témákról esett szó a közönségtalálkozón, de a humor sem maradt el. Élményeimről és az interjúról kattintás után olvashattok.
Mikor meghívót kaptunk a rendezvényre, a sajtóanyag és a képek alapján nem igazán tudtam eldönteni, hogy mire számíthatok majd, mert a meghívottakban nagyjából csak egy közös pont volt, hogy egy országban élnek. Igazából még most, a cikk írása közben sem tudom eldönteni, mit is éltem át pontosan. Komolyan mondom, hogy baromi fura volt, de a lehető legjobb értelemben.
Hogy miért mondom ezt, azonnal megértik, amikor közelebbről is megismerik a két írónőt. Mari Saat egy olyan közgazdász végzettségű nő, aki ma már az írásain keresztül társadalmi problémákkal foglalkozik, Kristiina Ehinről pedig nyugodtan ki lehet jelenteni, hogy egy modern kori hippi, de e mögé ne lásson senki pejoratív értelmet, mert egy művelt és érzékeny nőről van szó, aki közelebb érzi magát a természethez, mint a többi embertársa.
Mivel jó szokásomhoz híven fél órával korábban érkeztem a rendezvényre eleinte egyedül ültem az üres kávézóban, majd a vendégek érkezésekor a szervező hiányában lehetőségem volt kicsit inkognitóba vonulni, és úgy figyelni meg őket, hogy nem számítottak rá, hogy egy újságíró van a közelükben. Kristiinát jól láthatóan már lefárasztotta a hét és egy kényelmes kanapén csak hátraakart dőlni, hogy pár percet pihenhessen. Férjével, Silver Seppel, aki a felolvasás során ő maga is előadóvá vált a zenei művei prezentálásával és babájukkal érkeztek meg, akit a költőnő észt mondókákkal szórakoztatott el még a rendezvény kezdete előtt. Ám az elkerülhetetlen lebukás bekövetkezett, hiszen korábban emailben jeleztem, hogy interjúzni is szeretnék, ezért a szervező bemutatott nekik. A tolmács még nem érkezett meg, de a nyelvi akadályokat angoltudásunkkal leküzdtük.
Szóval, sör bor vagy pálinka?
Sepp és Kristiina is felnevetnek.
Silver Sepp: Pálinka, egyértelműen pálinka, kapunk is?
Erunder: Nem, nem, bocs!
Silver: Oh, azt hittem, hogy majd valaki hoz nekünk pálinkát.
Erunder: Nem, csak azt akartam kérdezni, hogy melyik a kedvenc italotok.
Silver: Pálinka, azt hiszem, gyorsan felmelegít. Tegnap viszont bort ittam, a magyarok nagyon jók borban.
Erunder: Keverted kólával?
Silver az orrához nyúl és visszakérdez.
Silver: Kokó?
Erunder: Nem dehogy! Kóla, csak simán, mint az üdítő. Ez egy kis magyar szokás, hogy kólával keverjük a bort.
Silver: Nem, de ezt ki kell próbálnom. De a kultúránk ugyanúgy kapcsolódik az alkoholhoz, mint a magyaroké. A modern idők harcot űznek ellene, mégis a bulik amikben van alkohol, az tovább tart.
Kristiina: Tegnap megkóstoltam egy kis bort, úgy 18 hónap után először.
Silver: De a pálinka áll a legközelebb a mi kultúránkhoz, ami nálunk hasonló az egy rozsból készült ital.
Erunder: Találtatok hasonlóságokat a társadalmaink és országaink között és mik voltak ezek közül a leginkább szembetűnőek?
Kristiina: Silverrel beszélgettünk erről. Felismertük a nyelv dallamát.
Silver: Hasonlóan képzitek a hangokat, mint mi.
Kristiina: A népművészet, a táncok, a dalok, a minták is még olyanok, mint nálunk.
Silver: Azt hiszem hasonló, hogy mindkét kultúra nagyon ragaszkodik a gyökereihez, miközben nagyon modernek is akarunk lenni egy időben, ez pedig konfliktust teremt, nehéz összeegyeztetni. Ebből a szempontból nagyon hasonlóak vagyunk. És a különbségek? Hát nektek nagyobb az országotok, a mienk kicsi, többen is vagytok. Ebből adódik a legtöbb különbség.
Kristiina: Mi egymillióan vagyunk ti tízen.
Silver: Hasonló még egyébként, hogy Észtország nem egy gazdag ország, ahogyan Magyarország sem, de kultúrában gazdag mindkettő. Egy bizonyos szempontból a szegénységünkből adódik a gazdagságunk.
Erunder: Rohanó világunkban a könyv olvasás egyre népszerűtlenebb a fiatalok körében. Hogyan tennétek újra népszerűvé az olvasást a körükben?
Kristiina: Azt hiszem ez csak egy módon lehetséges. Az irodalomnak igazán meg kell, hogy érintenie az embereket.
Erunder: Verset vagy prózát nehezebb írni?
Kristiina: Minden alkalom más, szóval nincs nagy különbség köztük.
Erunder: Hogyan segíti a férjed a munkád?
Kristiina: Ő a múzsám.
Erunder: Úgy tudom a munkád az anyanyelv misztifikálásáról szól. Eltudnád mondani, hogy ez pontosan mit jelent?
Kristiina: Az érzéseket nem lehet lefordítani. Az anyanyelvben mindig van egy kis misztikusság, amit egy gyönyörű dolognak tartok.
Erunder: A beszélgetés végén csak egy érésem lenne. Elmesélnél egy észt viccet?
Kristiina: Az észt viccek leginkább a szomszédainkról szólnak. Szóval a lettek életében csak egy jó dolog van, az pedig az északi szomszédjuk Észtország.
Erunder: Ez jó volt! Köszönöm szépen az interjút és remélem jól éreztétek magatokat az országunkban!
A tolmács nem sokkal a Kristiinával és férjével folytatott beszélgetésem után érkezett meg, így végül Mari Saatal is tudtam interjút készíteni. Mivel ő egy idősebb hölgy, úgy gondoltam, hogy a fiatalos kérdéseim miatt az elején picit magyarázkodnom kell, de az írónő meglepően lazán válaszolt mindenre.
Az elején egy poénnal kezdek és egy viccel zárjuk majd, szóval nem kell komolyan venni az első kérdést. Sör bor vagy pálinka?
Mari: Temetésen csak vodka, ami nálunk a pálinka megfelelője, főleg ha hideg van, szaunában vagy melegben viszont egy jó világos sört iszok. Bort nem szabad sokat innom, de azt is szeretem.
Erunder: Talált hasonlóságokat a társadalmaink és országaink között és mik voltak ezek közül a leginkább szembetűnőek?
Mari: Hátulról kezdem. Lementem a Tisza partra, és az az érzésem támadt, hogy itt el is tudnék tévedni. Szeretem volna látni a Tiszát, mert Szegednek az a része hasonlít egy dél észt városhoz. Budapestről viszont egy gyerekkori történet jut eszembe. Főzésórán a tanárnőnk megtanított bécsi kávét készíteni, amihez meleg tej szükséges. Azóta csak most láttam egy budapesti szállodában olyan tejmelegítőt. Az épületekről pedig Szentpétervár jutott eszembe. Több mint 60 éve jártam ott még 6 éves koromban.
Erunder: Rohanó világunkban a könyv olvasás egyre népszerűtlenebb a fiatalok körében. Hogyan tenné újra népszerűvé az olvasást a körükben?
Mari: Sajnos nem tudok semmit tenni az ügyben. Ha még a gyerekeim kicsik lennének, akkor sokat olvasnék nekik. Ez az egyetlen dolog, amit szülőként tenni lehet, mert ha gyerekként az ember nem hall a történeteket akkor magától nem kezd el később olvasni, de úgy gondolom az észt fiatalok sokat olvasnak. Önnek olvastak gyerekkorában?
Erunder: Igen, nagyon sokat meséltek a szüleim mikor még gyerek voltam, sőt még diavetítőnk is volt, amivel a szüleim rengeteg mesét vetítetek a szobám falára.
Mari: olyan nekünk is volt gyermekkoromban, én is nagyon szerettem.
Erunder: Egyetért-e azzal a közhellyel, hogy arról lehet igazán jól írni, amit személyesen is ismerünk?
Mari: Igen. Mások lehet tudnak másról írni de én nem. Hiába mesélnek el nekem történeteket, ha nem ismerem a körülményeket, nem tudok róla írni. Ezért is tartom nagyon érdekesnek ha valaki történelmi témákról ír, amiben én nem vehettem részt.
Erunder: Azt olvastam önről, hogy kiváló a jellemábrázolása. Hogyan tett szert erre a képességre?
Az írónő ekkor jelzésértékkel úgy simogatja a haját, mint egy szégyenlős kislány, akinek szép bókot mondtak.
Mari: Leginkább az emberek érdekelnek az életben és ezért és nagyon szeretem hallgatni őket. Ha valaki az életéről beszél próbálom megérteni. Nagyon érdekesnek tartom megérteni a beszélőt.
Erunder: Eljátszott már-e a gondolattal, hogy megfilmesítsék a regényét, és ha igen, ki játszaná benne a főszerepet?
Mari: Az jó lenne, főleg azért mert nem az az író vagyok, aki könnyen megtalálja a szavakat. Amikor írok, az tulajdonképpen olyan, mintha emlékeznék egy filmre. Képeket próbálok leírni, illatokat érzéseket. Észtország viszonylag kicsi és szegény ahhoz, hogy sok filmet tudjanak csinálni, de egyre több jó új észt film születik, mert egyre olcsóbb filmet készíteni.
Erunder: Nos, a nagy technikai igényű filmek, amiknél fontos a látvány, azok még mindig drágák.
Mari: Az én regényemből készült filmnél nem lenne szükség effektekre, csak Szibériában van egy visszaemlékezés ahol egy disznó fut az utcán. Szibériába utazni viszont tényleg drága lenne.
Erunder: A beszélgetés végén csak egy érésem lenne. Elmesélne egy észt viccet?
Mari: Egy hosszú vicc jutott az eszembe. Észtországban sokáig fából építkeztek, ezért mikor a tizenkilencedik század végén befutott az első fémből készült hajó, az nagy látványosságnak számított. A hajó bejött a kikötőbe, lehorgonyzott, leengedték a hidat, majd felszálltak az emberek, felhúzták a hidat és felszedték a horgonyt. Mikor elindultak a kapitány észrevett egy öreg bácsi, aki a kecskéjével a hajó felé szalad és lobogtatja a sapkáját. Megsajnálta és visszamentek érte, lehorgonyoztak és újra leengedték a hidat, majd a bácsi megszólalt: Ó, nem kellett volna leengedni a hidat! Csak a kecskémnek akarta megmutatni a hajót. Ez a vicc egyébként annyira népszerű, hogy mikor pár hete egy fém hajó indult el a főváros kikötőjéből, ott állt egy öreg bácsi egy kecskével.
Erunder: Köszönöm szépen! Erre a viccre én is emlékezni fogok egy jó darabig. További jó estét kívánok!
Az interjúk után nem sokkal kerekasztal beszélgetés kezdődött, az írónővel a regényéről, Bencsik Orsolya írónő vezetésével. Ekkor kerültek előtérbe a komolyabb témák, de először az írónő az életútjáról beszélt.
A közgazdaság úgy jött neki, hogy az ő idejében igazából két lehetősége volt, a tanári pálya, és a már említett, de mivel úgy gondolta, hogy a gyerekek sokat kínozzák a tanárokat, ezért az nála szóba sem jöhetett. Már gyerekkorában is tudta, mikor még olvasni sem tudott, hogy ő író szeretne lenni, még annak ellenére is, hogy két íróval találkozott csak gyermekként, akik látogatóba jöttek hozzájuk, akik közül az egyik alkoholista volt, a másik pedig egy durva alak. Természetesen egyikkel sem szeretett volna azonosulni.
A feminizmus kapcsán megjegyzi, hogy fiatalabb korában a női egyenjogúság mást jelentett. Azt várták el a nőktől, hogy női kötelességeik, mint a szülés, háztartás vezetése, és a gyermeknevelés mellett ugyanannyit dolgozzanak, mint a férfiak, a férfiaktól viszont az előbbieket nem várták el. Az emberi lelket nemtelennek tartja, Ő maga nem is női író szeretne lenne, nem közgazdász szeretne lenne, hanem egyszerűen csak ember, de még mind a mai napig nem tudja, hogyan lehet azt elérni.
Ezeken kívül mesélt még elárulta a közönségek, hogy a kedvenc magyar könyve a Pál utcai fiúk, ami kötelező olvasmány náluk általános iskolában, és egy a közönség soraiból érkező kérdésre azt is megválaszolta, hogy nagyon is valós félelem számukra nyelvük elvesztése, mire visszakérdezett, hogy nálunk például lehet e doktorit írni az anyanyelvünkön, mert náluk már ez nem lehetséges.
A beszélgetés után egy rövid szünet következett, majd Kristiina olvasott fel a verseiből, amit Silver dalai kísértek. Spirituális egy élmény volt. A biciklikeréken, amiről Silver egy vicces történetet is elmesélt, hogyan sikerült vele kijátszani a hangszerekre vonatkozó plusz díjat a reptéren, előadott dalok úgy hangzottak, mint a Vikingek sorozat főcímdala. Az embernek olyan érzése támadhatott, hogy egy ősi rituálét részesévé vált, főleg amikor a zenész még a közönséget is bevonta az éneklésbe. Bátran ajánlom mindenkinek, mert nem csak a hipsterek fogják élvezni.
