Anon Anon 
Nem először jártam Marcellus Mihálynak, a misztikus thriller-mesterből átavanzsált történelmi regényírónak valamely könyvbemutatóján, így nagyjából tudtam, mire számítsak.
A legutóbbi (s egyben első) esetben rendkívüli módon sajnáltam, hogy éppen nincs olyan újságom, amelybe beleférne egy ilyen jellegű beszámoló. Igaz, rockzenei firkász voltam (sőt, vagyok), és Misi (had írjak róla keresztnevén) dobol egy blues-zenekarban, mégis nagyon erőltetettnek éreztem volna egy ilyen megközelítést. Ott és akkor az Északi vihar című, Marcus Aurelius pannóniai tartózkodását bemutató regényről beszélgettünk. Telt ház volt, de azért valahogy befért az író-olvasó találkozó közepén bevonuló római légió (illetve „csak” hagyományőrző csoport). Mindez a Műszaki Egyetem csodaszép, ódon könyvtárában zajlott. De ami a legfontosabb: egy fantasztikus beszédkészségű, mindenkivel közvetlen, barátságos, az elefántcsont-tornyot hírből sem ismerő író ült velünk szemben.
Most, az egyiptomi témájú Az idő tava bemutatója előtt sejtettem, hogy nem fog egy seregnyi múmia bemasírozni a terembe, de utóbbi tények miatt garantáltnak láttam a jó hangulatot. Marcellus mestert – korán érkeztünk – már a folyóson díszelgő kávéautomata előtt elcsíptük egy kis csevejre, de ez még eléggé csapongóra sikeredett. Így is gazdagabbak lettünk néhány érdekes sztorival. Például amikor szóba került A pad című korai regénye Marcellus Mihálynak, elmesélte: úgy kellett Londont ábrázolnia, hogy még nem létezett google-féle segítség, mégis döbbenetes a hasonlóság a valóságos és a részleteiben leírt utcák építményei között. Rákérdeztem, mi van akkor, ha nem így történik, és ezt valaki szóvá teszi. „Akkor azt mondom, ez az írói szabadság” – vágta ki magát Mihály.
Végre be kellett ülni a terembe, ahol a beszélgetés tárgyát képező könyv kiadójának feje, Kapa Mátyás moderálta az eseményt, hasonlóképp kiváló előadói készséggel, mint amivel az író úr is rendelkezik. Megtudtunk néhány dolgot a regényről, talán többet is kikotyogtak, mint kellett volna. Mi viszont nem szeretnénk elrontani az olvasói élvezetet, így csak óvatosan fogunk írni minderről. A magam részéről annyit, hogy még a vártnál is kíváncsibbá tettek a több, mint egy óra alatt.
Marcellus Mihály nem túl nagy rajongója az ókori Egyiptomnak – derült ki különös módon. Csupán Rómából átkirándult kicsikét. Ami érdekes volt számára, az Tutanhamon gyermekfáraó eddig megfejtetlen halála. Az idő tava történelmi detektív-regény, mely egy logikusnak látszó, de eddig mégis fehér foltnak számító variációt kínál fel az ókori történelem egyik legnagyobb rejtélyére.
Ami igazi szenzáció Marcellus Mihály pályafutását illetően: amellett, hogy a téma történelmi, egyúttal saját gyökereihez is visszatér a szerző. A történet korunkban kezdődik, s egy torinói régész a főszereplője. És hogy hogyan kerül kapcsolatba Tutanhamonnal, az majd kiderül a könyvből, bár a cím sokat elárul.
A találkozó második felében a hallgatói kérdések kerültek terítékre. A Corn & Soda nevében mi először is azt kérdeztük az alkotótól, hisz-e az időutazásban, vagy csupán írói eszköznek tekinti több könyvében is megemlíteni azt. A válasz nemleges volt, tehát ilyen fantáziával megáldottan is nehéz benne hinni, bár – mint kifejtette a szerző – elgondolkodtató, hogy több neves tudós is lehetségesnek tartja a történelmi korokban való ide-oda kóborlást.
Ha már idő, annak beosztásáról is megkérdeztük a Mestert: „civil” munka mellett hogyan lehetséges ilyen tempóban írnia? Nem ment minden nehézség nélkül a mai egyensúlyi állapot megtalálása; volt, hogy a szűkös határidőnek köszönhetően egy órás alvással érkezett meg munkájába.
Kérdéseink után dedikáltattunk egy példányt a kötetből a Corn & Soda olvasóinak, majd örömmel vettük észre, hogy bár csúnya esőben érkeztünk, napsütés fog hazáig kísérni minket.
Hozzá kell, hogy biggyesszem a cikkhez: másnap az Olvasás Éjszakáján is rábukkantam Marcellus Mihályra. Éppen a Rákoczi úti Fókusz Könyváruházban beszélt az Idő tava könyvről. A kérdések és válaszok szerencsére csupán részben fedték az előző napi forgatókönyvet. Így újabb történelemmel vegyített irodalomóra résztvevője lehettem, amely persze nekem érdekesebbnek tűnt, mint a régen volt iskolai előadások. Nem csak azért, mert valahogy nem tanultuk, hogy Tutanhamon szülei vérfertőzésben élő testvérek voltak, hanem mert a két résztvevő (a riporteri szerepkört itt is Kapa Mátyás töltötte be) ismét sziporkázott.
Az író látható büszkeséggel mutatta be azt a hieroglifás „dedikáló tollat”, melyet előző nap kapott tőlünk. Az se szegte kedvét, hogy elárutuk: a Bosnyák téri piacon vásároltuk, sőt, megállapítottuk, hogy a régi Budapest e maradványa olyasmi, mint amilyen egy arab piac lehet.
Ezután megtörtént velem az, ami még soha: éjjel tizenegykor vásároltam könyvet.
