Erunder 
Idén a 11. évadával nyitott az X-akták (The X Files, 1993-), ami előtt azért illik fejet hajtani, de sajnos az az érzésünk, hogy picit már megfáradt.
Egy év kihagyással érkezett meg a képernyőkre a sorozat következő adagja, ami úgy látszik, hogy mostanában már divat a nagy költségvetésű nézőfavoritoknál – igen, rád gondolunk Trónok harca (Game Of Thrones, 2011-) –, ez azonban magábal hordozza azt, hogy a nézők elvárásai megemelkednek, aminek viszont természetesen nehezebb megfelelni.
Tény, hogy az előző évadot sok kritikus és néző is lehúzta, de mégis megmaradt a sorozat egy tipikus watercooler-shownak. Laikusoknak mondom, hogy ez egy olyan jelző, melyet azokra a műsorokra használunk, amit az ismerőseinkkel ki szoktunk beszélni. Az X-akták leginkább a múltjának köszönhetően tartotta meg ezt a jelzőjét, mert ahogyan említettem, a többségnek már az előző évad sem jött be.
Én egyébként pont nem azon emberek közé tartozom, akik fanyalogtak a nagy visszatérésen, mert bár valóban más volt minden, mint a régi részekben, mégis egy szórakoztató misztikus sorozatot sikerült készíteniük, amit igenis lehet élvezni – csak túl kell lépni azon, hogy a régi X-aktákhoz akarjuk hasonlítani. Igaz, kíváncsiságból én is visszanéztem néhány régebbi epizódot, hogy legyen összehasonlítási alapom, és én is azt tapasztaltam, hogy régebben ez a sorozat még mai szemmel is jóval rémisztőbb volt, mint a modern változata. Ez viszont véleményem szerint mégsem vett el az előző évad értékéből, hiszen ahogyan azt már írtam, annak ellenére, hogy nem volt túl parás, visszahozott egy picit a gyermekkoromból. Na ja, picit beteg gyerekkorom volt, de valljuk be, sunyiban mind picit belenéztünk, amikor a szüleink nem tudtak róla, majd utána éjszakákon át rémálmok kísérték az élményt.
Szóval a lényeg, hogy az előző évad tetszett. Megmaradtak annál, hogy az első és az utolsó rész kötötte csak össze az évadban végigfutó történetszálat, a köztük lévő részek pedig epizodikusan egy-egy X-aktát dolgoztak fel. Ez a történetvezetési módszer a 11. évadban is megmaradt, ám sajnos a koherencia már kevésbé. Már az első rész is picit követhetetlen és unalmas volt. Az ember így könnyen elveszíti az érdeklődését: mert mikor már huszonhetedjére látjuk 50 percen belül, ahogy lenyomják a gázpedált és ezredjére hallgatunk végig egy teljesen felesleges beszélgetést az emberiséget elpusztító tervről, amit egyébként már rég ismerünk, akkor kedvünk támad inkább a telefonunkat nyomogatni.
Az sem sokat segített az új epizódok megítélésében, hogy az első rész után látszatra teljesen megfeledkeztek a fő szálról és a két főhős inkább kincsvadászatra indult, hogy egy olyan ügyet göngyölítsenek fel, ami nélkül simán folytathatták volna egyéb nyomozásaikat. Tudom, hogy mindez az epizodikusság miatt volt, de miután az első részben egy eszméletlenül erős világvége-konfliktust tártak a szemünk elé, nem ártott volna legalább néhány szóban megemlékezni róla.
A sok negatívum után viszont megemlítenék néhány pozitívumot is, amik miatt biztosan tovább maradunk a sorozat nézői. Ilyen az a különleges humor, amivel az X-akták rendelkezik és ilyenek azok az egyedi misztikus történetek, amelyek bár már nem borzongatnak annyira, de cserébe elgondolkoztatnak arról a világról, mely körülvesz minket. A legjobb példa erre egyébként az első rész nyitánya, melyben a cigarettás monológja olyan szintű fricska az amerikai társadalomnak, amihez foghatóval komoly sorozatban nem igazán lehet találkozni.
A továbbiakban a következőkre számíthatunk – vagyis nem koptatom tovább a billentyűzetet, inkább mutatok egy évad előzetest.
