Anon Anon 
forrás: IMDB
A Netflix-sorozatok áradását is elérte a tömegpiacra szánt termékek balsorsa: Lemony Snicket könyveinek adaptációjába beletört a Netflix bicskája. Nézhető, de könnyen felejthető semmiség lett a Balszerencse áradása.
2017 eleje ismét sorozatdömpinget indított útjára. Visszatért jó pár ismerős, és útjára indult indult jó néhány új alkotás. Ezek egyike Lemony Snicket Balszerencse áradása könyvsorozatából készült Netflix-adaptáció. A cím nem lehet ismeretlen a hazai közönségnek, hiszen itthon is nagy rajongói köre volt a könyveknek, valamint a legtöbben hallhattak a Jim Carrey nevével fémjelzett filmről is, ami a véleményeket tekintve eléggé megosztóra, tartalmát tekintve leginkább unalmasra sikeredett. A filmes bukta után nagy bátorságra vallott, hogy sorozatot kreáljanak belőle, ám a Netflixet mindennel lehet vádolni, de a merész húzások hiányával biztosan nem.
A történet három gyerekről szól, két kisiskolásról és egy csecsemőről. Hármójukat éri folyamatos balsors és különféle balszerencsés események. Mindjárt az elején szüleik meghalnak – bennégnek a házukban -, és a három árva egy távoli rokonukhoz, a színész Olaf grófhoz kerül, akinek egyetlen célja van: rátenni a kezét a gyerekek nem csekély vagyonára.
Kezdjük a pozitívumokkal! A látványvilág pazar. Gyönyörűen felépített díszletek, szépen és kreatívan elkészített kosztümök, kellékek. Az egész sorozatnak egy olyan hangulatot teremtettek, ami teljesen egyedi, jól megkülönböztethető a hasonló típusú sorozatokétól. Legkönnyebben úgy képzelhetjük el, mintha Tim Burton munkásságát és a Frank Oz-féle Stepfordi feleségek világának hangulatát, díszleteit kutyulnánk össze. Furán hangzik? Az is!
A főcímdalt, illetve az első néhány mondatot kell még megemlíteni a pozitívumok között. Már amennyiben pozitívnak mondhatom, hogy valóban, az alkotók figyelmeztetnek a valóságra, és ha nem követjük az instrukcióikat, utána csak magunkra vethetünk. Ugyanis mind a nyitó dal, mind az első néhány mondat, azt sugallja, sőt szinte könyörög: ne nézzük meg ezt az alkotást! A fordított pszichológia jól működik, mert ez volt az, ami miatt meg akartam nézni ezt a sorozatot, de utólag rá kellett jönnöm, hogy sajnos csak ez az egyetlen igazi pillanat van a sorozatban.
A főszereplők kiválasztásánál nagyon ügyeltek arra, hogy a maga módján egytől egyig mind különleges, fura figura legyen, ami sikerült is. Ami probléma ezzel, hogy jóformán mindegyik harmatgyenge alakítást nyújt, mintha csak egy amatőr színjátszó szakkörre pazaroltak volna el rengeteg pénzt. A látvány és a körítés valamennyire leveszi róluk a terhet, de így is szembetűnő a középszerűség. A sorozat főszereplője egyértelműen Olaf gróf, akit az Így jártam anyátok Barney Stinsonjaként elhíresült Neil Patrick Harris játszik. A főcímdalt is neki köszönhetjük, ami tényleg jó lett, viszont színészi alakítása olyan mértékű ripacskodásba ment át, hogy néha fájdalmas volt nézni. A másik felnőtt főszereplője a sorozatnak az írót, Lemony Snicketet alakító Patrick Warburton, aki mély hangja miatt narrátornak tökéletes, viszont amikor színészkedni próbál, sajnos beletörik a bicskája. A gyerekszínészekről igazán nincs mit elmondani, valójában csak asszisztálnak Neil Patrick Harris ámokfutásához. A casting során valószinűleg az egyetlen szempont az volt, mennyire hasonlítanak a könyvben leírtakhoz, és nem a színészi képességeik – mert azokra nem igazán volt szükségük.
A történetet bár nem elemezném külön, elvégre egy olyan könyvadaptációról van szó, amelyet már filmen is láthattunk, így a csavarok, események már korábbról ismerősek lehetnek. A netflixes srácok nem nyúltak bele különösebben a történetvezetésbe, szépen folyamatosan követik a könyv eseményeit egy-egy ötlettel felturbózva. Ami újítás benne, az tényleg csak a látványvilág, amivel viszont egy nagyon különös groteszk mese hangulatot hoztak létre.
Sokat gondolkoztam azon, hogy vajon kiknek készülhetett ez az a film. Nem mondom, hogy pontosan meg lehetne állapítani. Gyerekeknek túl komoly és morbid, a felnőtteknek túl gyerekes, már-már a gagyi határát súrolhatja. Lehet, hogy pont a két korszak határán lévő young adult nézőknek akartak vele kedveskedni, de valahogy nem éreztem azokat az elemeket sem erősnek, amivel ezt a közönséget szerették volna megfogni. Leginkább arra jutottam, amire már a cikk elején is céloztam. Igazat mondtak a film készítői a főcímdallal. „Look away, just look away…”
