Beláthatatlan táj

Dorka, Apa, Zsófi, Apa, Fiú, Apa, Dorka… Hangok, szólamok, képek váltakoznak Kiss Tibor Noé Beláthatatlan táj című új könyvében.

Lovak kergetőznek körbe, körbe. „Senki sem tudja, ki az üldöző, és ki az üldözött.” Egy gyönyörű – emlék-, álom-, szürreális – kép a könyv első lapjain. Az autóbalesetet szenvedett, kómában fekvő, 28 éves Dorka fejében felvillanó képek ezek. Második megszólaló a lány 53 éves, történelemtanár apja, majd egy testvérpár monológjai következnek. A regény e négy szereplő, váltakozó szólamaiból épül fel. Négy hang, mindegyik a saját érzéseit, gondolatait mondja el, nincs köztük párbeszéd. A baleset gyökeresen megváltoztatta az életüket, és különös módon kapcsolta össze őket. Fokozatosan derül fény ezekre a kapcsolatokra a történet során.

Dorka apja, Hulahopp, – csak a lányától kapott becenevét ismerjük meg – hol a kórházban ül lánya betegágyánál, hol a baleset körülményeit próbálja kideríteni. Eközben találkozik az autópálya mellett, a baleset helyszínéhez közel élő 26 éves Zsófival és bizarr kapcsolat alakul ki közöttük. Zsófi az öccsével él, – nevét szintén nem tudjuk meg – anyukájuk meghalt, apjuk elhagyta őket. A lány próbálja betölteni az anya szerepét, nem sok sikerrel, a fiú kallódó, füvező, balhés kamaszok közé keveredik.

A szeretethiányos szereplők emberi kapcsolatai kudarcot vallottak. Az apa a baleset kapcsán jön rá, mennyire nem ismeri lányát, mennyire nem tud róla semmit. Bűntudata van. Gyötri a kérdés, hogy mit csinált rosszul. Zsófi és öccse egy lakásban élnek, mérhetetlen távolságban egymástól. Nem tudnak beszélgetni, nem értik egymást, nincs közös nyelvük. Zsófi fél az emberek közé menni. A korán elvesztett édesanya, a szegény, kiszolgáltatott, reménytelen lét lelkileg megnyomorította. A fiú ugyanezen okból kerül rossz társaságba, a társadalom perifériáján élő, kiüresedett fiatalok közé, ahol a semmittevés, a bandázás egyenesen vezet a droghasználathoz, a bűnözéshez. Ebben az értékhiányos környezetben azonban mégis rádöbben, hogy ő rossz, és változni akar.

Minden szereplőnek egyéni hangja van, leginkább szembetűnő a fiú által használt szleng. A szerző hitelesen ábrázolja a fiú viselkedését, környezetét. Jól ismeri ezeket a kamaszokat, hiszen korábban hasonló élethelyzetben lévő fiatalok között dolgozott futballedzőként. Dorka megszólalásai formailag is elkülönülnek a többi hangtól, a szabad vers, a líra, a szürreális képek kézzelfoghatóbbá teszik – ha egyáltalán lehet – a kómás létállapotot.  

A regényben meghatározó szerep jut a különböző hangoknak, a zenéknek, a zajoknak. A rengeteg hangutánzó szó felvonultatásával teszi érzékletessé a szerző a bennünket körülvevő hangáradatot. Kiváló, ahogy ez a játék a legkülönfélébb hangokkal végig cseng-bong az egész könyvön. „Valami berreg, valami pittyeg, valami serceg.” Nagyon szép az az ellentét, hogy Zsófi a zajszennyezettség elől az erdőbe menekül, miközben a Dorkához beszűrődő zajok, az ő számára az életet jelentik.  A szerző fontosnak tartja a képeket, a képi megjelenítéseket is, legyenek azok álomképek vagy fotók, és nyilván nem véletlen, hogy Zsófi szeret fényképezni, ahogy a szerző is. A könyv borítóján is az ő fotója látható. A hangokkal való játékon kívül az oldalak alján szürkével szedett szövegfoszlányok – melyek egyszerre erősítik és finomítják, árnyalják, ezáltal elemelik a művet – voltak rám nagy hatással.

A szürreális elemekkel teletűzdelt regény a legmélyebb valóságot mutatja meg, ahogy a szerző egy interjúban ki is nyilvánította ezt a szándékát: „Szürreális, de az olvasó mégis érezze, hogy benne tocsogunk abban a valóságban, amelyben élünk.” A mindvégig izgalmas, titokzatos regény – mindenki nyomoz a másik után, az apa a baleset körülményeit és lányát szeretné jobban megismerni, Zsófi, öccse viselt dolgait kutatja, a fiú, nővére kapcsolatait szeretné felderíteni – kőkemény társadalomkritika.

A hangok és a képek érzékeny ötvözetéből Kiss Tibor Noé fájdalmasan szép regényt írt rólunk, a bennünk és körülöttünk lévő beláthatatlan tájról.

Kiss Tibor Noé: Beláthatatlan táj Magvető Kiadó, Budapest, 2020.