Big Eyes (Nagy szemek, 2014) kritika

A Big Eyes (Nagy szemek) című film igaz történet alapján készült. Margaret Keane festőművész sorsáról szól, akinek az volt a feladata, hogy végre megtalálja a saját hangját. A filmet Tim Burton jegyzi rendezőként, és bár fellelhetők benne a tipikus stílusjegyek, messze eltér a rendezés a tőle megszokottól.

1958-at írunk, egy olyan korszakot, amikor még nem volt szokás elválni, ezért Margaret (Amy Adams) döntése meglepő. Elhagyja férjét és San Franciscóba költözik lányával, hogy új életet kezdhessen. Az első férjről nem tudunk meg semmit, de nem is lényeges a sztori szempontjából. Margaret kevésbé sikeres festőművész, szomorú, hatalmas szemű kisgyerekeket fest, amit a kritikusok leginkább giccsesnek vélnek, azonban Margaret minden szeretetét beleadja művészetébe, és ez egyedivé, de főképp keresetté teszi az alkotásait. A film egyszerűen indít, gyönyörű színekkel dolgozik, minden pasztell, pontosan úgy, ahogy az 50-es és 60-as éveket elképzeljük a fejünkben. Azonban ha nem tudom, hogy Burton ült a rendezői székben, sosem jövök rá. Kissé csalódást keltő volt, hogy gyakorlatilag semmi tőle megszokott nem jelent meg a film során, nem volt átlagon felüli a mozi, semmi meghökkentő, semmi eltalált túlzás. Alapvetően egyébként egy elragadó filmről beszélünk, ami odaszögez a képernyő elé, viszont mégis nagy űrt hagy maga után. Annyiból ismertünk rá a rendező stílusára, hogy mikor Margaret már kezd torkig lenni a helyzettel, hirtelen minden emberen ilyen óriási szemeket lát, amik a meghasonulást jelképezik, azonban ezt minden rendező ellőtte volna a film alaptételéből kiindulva. A mozi fő hiányossága a zene, ami Danny Elfmantől – aki a Batman Returns, Beetlejuice és még más Burton-film zenéjét is szerezte – nagyon szokatlan. Nem vagyok zenekritikus, fogalmam sincs a zenéről, de itt még az én fülemet is bántotta az aláfestés. A jelenetekhez abszolút nem illett az, amit hallunk, pedig egy megszokott Burton-Elfman párostól az ember mindig zsenialitásra számít.

A történet azzal folytatódik, hogy Margaret San Franciscóban megismerkedik második férjével, a szintén festőművész Walter Keane-nel (Christoph Waltz). Walterban minden megvan, ami Margaretben nincs. Nyomulós, erőszakos, üzletember. Tájképeket fest, azonban nincs különösebb rajongótábora, pedig azt egyenesen ő hozta létre. A művészet nehéz kenyér. Margaret és Walter is szenvednek, mert senkinek sem kellenek a festményeik. Waltert nem kell természetesen félteni, be fogja indítani a szekeret. A probléma ott kezdődik, hogy ezt egy hazugság árán teszi, amibe első alkalommal ugyan csak belekényszerül, de később már szokássá válik. Azt hazudja a vevőnek, hogy ő festette a hatalmas szemű gyermeket, és innen már nincs visszakozás, mert a vevő biztosan meggondolja magát, ha rájön a csalásra. Margaret nem mer ellenkezni, félti a lányát és saját magát is, ezért muszáj beadnia a derekát. A hazugsággal eladott festmények olyannyira sikeresek lesznek, hogy 1960-ban a Keane házaspár saját galériát nyit. Margaret egyre mélyebbre csúszik ebbe a káoszba, már a saját gyerekének is azt kell hazudnia, hogy Walter festi a képeket, nem pedig ő, és érezhető, hogy már nem fogja sokáig bírni. Walter a háború szörnyűségeivel magyarázza a közönségnek az alkotásokat. Elmondja, hogy világjárása során annyi árvát, szenvedő, kínlódó gyermeket látott, hogy úgy érezte, meg kell őket festenie. A sztorit mindenki elhiszi, a festmények már szenzációnak számítanak. Itt jelenik meg az a stílusjegy, amiről már az elején beszéltem. Margaret mindenki szemeit kezdi hatalmasnak látni, mint amilyennek a festményein ábrázolja őket. Burton végre kicsit megmutatta magát, viszont sajnálatos módon inkább túlzásnak hatott, mint eltaláltnak. A nő vívódását azonban teljesen átérezzük, Amy Adams tökéletesen eltalálta a szerep árnyalatait.

Margaret egyre feszültebb, egyre gyanakvóbb, amit csak tovább tetéz az, hogy egyik este rájön Walter másik hatalmas hazugságára. A párizsi utcaképeket nem ő festette, hanem egy Scenic művésznevű festő. Margaret szembesíti a hazugsággal, Walter tagad. Christoph Waltz remekül adja el a figurát, a karakter tele van túlzással, valószínűleg Walter Keane maga is ilyen volt életében, viszont Burton itt abszolút túlzásba esett. Waltz játéka (és bár kiváló színésznek tartom) erőltetett, túlzó, néhol már idegesítő. A csúcspont egy hatalmas projekt kapcsán érkezik el. Walter eldönti, hogy most meg fogják festeni Margaret – azaz Walter – mesterművét, egy hatalmas festményt, ami tele van még hatalmasabb szemű gyerekekkel. A festmény nem sikeres, negatív kritikákat kap, Margaretnél pedig betelik a pohár. Ismét útra kel lányával, elhagyja Waltert és Hawaiira költözik. Itt egy egész évet ugrunk az időben, Margaret és Jane már berendezkedtek, a nő folytatja a művészetét, a lány pedig végre be tud illeszkedni az új társaságba. Az öröm nem tart sokáig, Walter megjelenik és még több festményt követel, hogy fenn tudja tartani a látszatot magának San Franciscóban.

Margaretben végleg eltörik valami, végre a lábára áll és egy helyi rádióadó műsora keretében bevallja az átverést. Walter mindent tagad, egyébként egészen halála napjáig tagadta, hogy valóban Margaret festette volna a képeket, és az ügy addig fajul, hogy bíróságra mennek vele. Walter (Christoph Waltz) itt végre kiélheti színészi hajlamait, és Margaret Keane elmondása alapján Waltz hibátlanul adta vissza Walter Keane stílusát, sőt, talán még visszafogottabb is volt, mint Walter valójában. Walter a bíróságon önmagát védi, a bíró pedig képtelen döntésre jutni, ezért egy festménnyel oldják meg a helyzetet. A tárgyalóterembe bevisznek két festőállványt, és a két művésznek egy órája van, hogy megfessenek egy nagy szemű gyermeket. Margaret festménye tökéletesre sikerül, Walter bele sem tud kezdeni a munkába, mert fogalma sincs a technikáról. Margaretnek végül az igazságszolgáltatás keretein belül is igazat adnak, és 4 millió dollárt ítélnek neki jóvátételként, amiből azóta sem látott egy vasat sem, de természetesen nem is ez a lényeg.

Margaret Keane a mai napig fest, a filmet pedig nagyon megrázónak és érzelmekkel telinek ítélte meg. Újraélt mindent, és boldoggá teszi, hogy végre a nagyközönség is megismerhette Margaret és Walter Keane igazi történetét.

IMDb: 7,0

Értékelés: 79/100

Mafab: 72 %