Blackphoenix 
A második Budapest Essentials napom szuperül sikerült, volt benne minden, ami csak kell; gasztronómia, múzeumlátogatás, koncert és egy kis partyzás. Felfedeztem a Hummus Bar étteremláncot, és bár sikerült pont egy olyan helyet kifognom, ahol egy rendszerhiba miatt az ígért 20%- os kedvezmény helyett csak 10%-ot tudtak adni, a falafel tál isteni volt. Ráadásul akkora adagot kaptam, hogy ma is pitát, kuszkuszt és zöldségfasírtot ebédeltem. Biztos, hogy először és nem utoljára jártam a Hummus Barban, és valószínűleg vissza fog még köszönni az étteremlánc a Kóborlók Kalauza rovatunkban. 
„Tankolás” után következett a Ludwig Múzeum, ahol két kiállítást is megnézhettem; a Vörös Horizontot és a Ludwig 25 című kortárs gyűjteményt, amelyet a tavaly negyedszázados intézmény tiszteletére nyitottak meg még novemberben. Mindkét tárlat a szocializmus témájához nyúlik vissza, ráadásul az előző kifejezetten orosz művészek munkáit vonultatja fel. Láttam képeket, fotókat, szobrokat, videoinstallációkat, filmrészleteket és hétköznapi tárgyakat új kontextusba helyezve. Rengeteg provokatív és cinikus, kiábrándultságról árulkodó mű került a gyűjteménybe, ugyanakkor akadt néhány olyan darab is, amely a klasszikus értelemben vett szépséget választotta tárgyául. Még a képek stílusa is egészen változatos volt a minden kockázattól mentes realizmustól a modern „márpedigminemfestünkaretinának!” álláspont keményvonalas képviselőkig. Érdekes, hogy több művön megjelent egy-egy festett is, amelyeket azonban többször orosz helyett, angol nyelven írtak. Ilyen például Gia Edzgveradze Tárgy című, hatalmas ollót ábrázoló képe, amely alatt a következőt olvashatjuk: Time is time to… A szövegből és az angol nyelv használatának gesztusából is a szabadságvágyra, az aktuális kilátások helyett valami más és jobb lehetőség után való kutatásra asszociáltam. Ám ez nem azt jelenti, hogy az orosz szövegekkel kiegészített képek ne lennének ütősek. A Sven Gundlach masszív, több rétegnyi festéket felemésztő, fehér téglalapja alatt díszelgő „Munkás, akarsz-e a munkádról álmodni?” kérdés is igencsak erős üzenetet hordoz. A kedvenceim azonban mégis a szépen kidolgozott címerek voltak, amelyek egyszerre emlékeztettek a négy roxforti házra és a Trónok harca lobogóira, de Roman Ondák Meghosszabbított álom néven preparátumokként ázó, üvegbe zárt könyvei is nagy hatást gyakoroltak rám. Aki teheti, nézze meg a kiállításokat, érdemes!
Órákig el tudtam volna merengeni még a múzeumban, de inkább visszatértem a „tett helyszínére”, vagyis a Palatinuson felállított nagyszínpadhoz. A The Wombats együttes előadása csúszott egy kicsit a meghirdetett este 18:00-as, majd 18:30-ra módosuló kezdéshez képest, de addig is zajlottak az események; egy ismeretlen srác átugrott engem (no comment… 🙂 ), és csatlakozott a közelemben őrültködő barátaihoz. Becsületére legyen mondva, hogy amikor a banda végre a húrok közé csapott, odajött hozzám, és megkérdezte, hogy jól vagyok-e, nem rúgott-e meg.
– Doesn’t matter! I’m okay – válaszoltam, ugyanis mint kiderült a srác (Daniel) angol anyanyelvű, pontosabban amerikai volt, és Iowából érkezett kis hazánkba. 
A The Wombats remekül alkalmazkodott az őrült kezdéshez; a két technikus srácfürdőnadrágban állt mellettük a színpadon, mivel elvesztettek egy fogadást. A számomra idáig ismeretlen brit poptrió számainak laza dallamai és a bennük lüktető szinti-dob kombináció igazán kellemes party-hangulatot teremtett, noha a srácok stílusa nem feltétlenül az én világom. A Be your shadow című számuk szövege azonban elnyerte a tetszésemet, és ezennel felkerült a kedvenc dalaim listájára. Sajnos nem tudtam a koncert végéig maradni, ugyanis ideje volt elindulni az utolsó „megállóm” vagyis a Salvatore Bar felé.
Egy volt csoporttársnőm látogatott fel hozzánk néhány napra Pestre, így tegnap este Kitti tiszteletére gyűlt össze a banda. Szigorú értelemben véve nem Budapest Essentials helyszínt választottunk a közös iszogatáshoz, ám a Salvatore Bar is meghatározó része a főváros vérkeringésének. A társaság szuper volt, a beszélgetés és ökörködés éjszakába nyúló, a Bloody Mary koktél pedig olyan jó csípős, ahogy szeretem. Zombit viszont semmiképpen se rendeljetek, ha arra jártok, mert az a keverék köszönőviszonyban nincs vele, és legfeljebb a Csendben oszló hulla fantázianevére pályázhatna (ha nagyon jóindulatú vagyok…).
Folyt. köv. holnap
