Fráter Zsuzsanna 
Mihez kezdhet magával a modern világban egy távoli múltból érkezett ember? És mihez kezdhet a modern társadalom az „időbevándorlókkal”? Létezhet-e szerelem két különböző korból származó között? És hogyan felügyelheti az időutazást az állam? Ezekre és még sok más kérdésre igyekszik válaszolni Kaliane Bradley regénye, az Időminisztérium, ami Tóth Bálint Péter fordításában jelent meg 2024-ben a General Press Kiadó gondozásában.
Időutazásról, a történelem különböző korszakaiból származó szerelmesek történetéről szóló regényből nincs hiány, sőt, lassan nehéz újat mondani ebben a témában, Kaliane Bradley-nek azonban mégis sikerült. Az Időminisztérium egyedi, szokatlan kötet, ami alapvetően sci-fi ötletre épít, megjelenik benne a románc is, elsősorban mégis inkább lélektani és társadalmi kérdéseket feszeget.
A regény fülszövege szerint: „A közeljövő Londonjában egy rejtélyes új minisztérium működik: feladata, hogy a múltból kivételes személyiségeket hozzanak a jelenbe. Itt ajánlanak remekül fizető állást egy fiatal köztisztviselőnőnek, ám a munkája meglehetősen szokatlannak bizonyul: „hídként” kell szolgálnia, vagyis az a dolga, hogy együttélve segítse és felügyelje Graham Gore-nak, a Brit Birodalom haditengerészeti alezredesének a mindennapjait. A történelemkönyvek szerint a férfi egy 1847-es északi-sarki expedíción vesztette életét, így kissé meglepve tapasztalja, hogy nemcsak életben van, de olyan furcsa dolgok veszik körül, mint a mosógép, az internet és a bokájukat igencsak kivillantó nők. Akik közül pont az ő segítője lesz az, akivel egy hosszú nyár alatt egymást kerülgető lakótársakból igaz barátokká válnak – sőt minden különbözőségük ellenére egymásba szeretnek.
Ám ahogy kezd kikristályosodni az időutazás valódi célja, Grahamék kénytelenek szembenézni a múltbeli döntéseikkel és az elképzelt jövőjükkel is. Győzedelmeskedhet-e a szerelem a történelem előítéletein? És hogyan dacoljon az ember a múlttal, ha az a kedvese képében ott áll előtte?”
Amikor először a kezembe vettem – már csak a gyönyörű borító miatt is – alapvetően egy időutazós románcra, az Outlenderhez hasonló történetre számítottam, és bár valóban van benne hasonló szerelmi szál, semmikép nem lehet a két kötetet összehasonlítani. A két főhős, a névtelen narrátor és Graham közötti szerelmi szál nagyon lassan bontakozik ki, és kevés valóban romantikus pillanatot kapunk a történetben, mivel a hangsúly egyáltalán nem ezen van. A kötet inkább a múltból jött emberek beilleszkedési problémáit mutatja be, ahogyan megpróbálnak alkalmazkodni a 21. század körülményeihez. Rávilágít, mennyire nehéz megbirkózni a kulturális és társadalmi különbségekkel, megmutatja, nem a modern technológia okozza a legnagyobb kihívást, hanem a társadalom képmutatása, hogy szavakban elérkezett ugyan a teljes egyenjogúság, emancipáció, mindenki identitása egyenrangú, azonban a felszín alatt mégis továbbélnek az előítéletek. A múltból jötteknek alkalmazkodni kellene a modern világ szellemiségéhez, át kellene teljesen formálni a gondolkodásukat, a szokásaikat, az eddigi meggyőződéseiket, azonban ez szinte lehetetlen, pláne úgy, hogy a modern társadalom valójában maga sem hisz ezekben az új elvekben.
A regény rengeteg társadalmi problémát felvett, és nagyon érzékletesen mutatja be Graham és társa útkereséseit, küzdelmeit és élményeit a modern világgal. Számomra ezek voltak a regény legélvezetesebb részei, és erősen emlékeztettek a Beforeigners (Időbevándorlók) című norvég sorozatra.
A jelenben játszódó eseményeket Graham „hídja”, a történet narrátorának szemszögén keresztül látjuk, aki E/1 személyben meséli a történetet, így megismerjük a félelmeit, tépelődéseit a programmal és saját szerepével kapcsolatban. Ezzel párhuzamosan betekintést nyerünk Graham múltjába, pontosabban az 1847-es északi-sarki expedíció végnapjaiba, amikor az expedíció a jég fogságába esett. Ezek a fejezetek Graham szemszögéből mutatják be az eseményeket.
A történet szereplői rendkívül összetett figurák, esendőek, hibás döntéseket hoznak, és nem feltétlenül szerethetőek, de mindenképpen izgalmasak. Számomra a két legszerethetőbb figura nem a két főhős volt, hanem Graham „időbevándorló” társai, Arthur és Maggie. Ők azok, akik igazi üde színfoltjai a regénynek, és nagyon szerettem, hogy a 17. századból származó Maggie, végre kiélhette emancipációs vágyait.
Magáról az időutazásról nem sokat tudunk meg, így nem is igazán lehet valódi sci-finek nevezni a regényt, inkább csak a témája az. Az időutazás mikéntje és problematikája leginkább az utolsó 50 oldalban kerül szóba, azonban mivel itt a regény átcsap egy akciódús kémregénybe, teljesen megváltozik történet dinamikája és hangulata, ami nem igazán illeszkedik a kötet többi részéhez. Szerintem kár volt ezért a törésért, sokkal egységesebb és jobb lett volna, ha a korábbi, lassú folyású tempónál marad a regény, és a végén a rengeteg csavar sem hiányzott. A kevesebb több.
Összességében azonban egy igazán különleges, ötletes regény az Időminisztérium, ami rengeteg nagyon fontos társadalmi kérdést felvet, és rendkívül jól megmutatja az állami bürokrácia embertelen arcát, emellett egy érdekes szerelmi történet is. Elsősorban a különleges, lélektani kötetek kedvelőinek ajánlom, akik szívesen olvasnak különleges, elgondolkodtató témákról.
