Eszter 
Nos, hogy máris elvegyem mindenki kedvét: a Bye Bye Man – A rettegés neve (The Bye Bye Man, 2017) egy végtelenül kiszámítható, már-már unalmas film, melyet csak akkor érdemes megnézni, ha inkább mulatni, semmint borzongani akar az ember egy-egy félelmetes(nek szánt) jeleneten. Nyilván lesznek olyanok, akiket megszólít és megérint, ebbe a táborba azonban nem azok az egyének tartoznak, akik elvárásokkal ülnek be a moziterembe, és ne adj’ isten Hitchcock művein szocializálódtak.
Nézzük az alapszituációt: adott három fiatal, akik az egyetem közelében találnak maguknak egy régi házat – azt hagyjuk is, hogy ez a kétszintes, padlással és pincével ellátott ingatlan köszönőviszonyban sincs az átlagos egyetemisták elvárásaival. Az rögtön sejtet valamit, hogy feszültség hiányában már a film kezdetén azon gondolkodtam, a hatalmas épületben még egy diákszövetség is elférne főhőseink mellett, s akkor bizonyosan bonyolódna a történet… No, de folytassuk: főszereplőink beköltöznek a házba, ahol elég hamar rábukkannak a furcsaságokra. Először érméket találnak, majd egy éjjeliszekrény fiókjában a titkot, vele pedig a végzetüket. A szekrény fiókjának belseje ugyanis vészjósló feliratot rejt, miszerint van ez a Bye Bye Man, akinek a nevét nem szabad kiejteni. Tovább megyek, a nevére gondolni sem szabad.
Mindezekkel tulajdonképpen nincs is gond, sőt. Rendkívül ötletes, hogy a gonosz épp attól kap vérszemet, ha kimondják a nevét, s ha gondolnak rá, az csak erősíti. Ebből akár egy remek film is kikerekedhetett volna, hiszen mindenki ismeri a „Ne gondolj rózsaszín elefántra!” játékot – ha ezen a – mondhatni pszichológiai – szálon indultak volna el a készítők, izgalmas, több síkon játszódó és értelmezhető film született volna, ám úgy tűnik, ebbe senki sem gondolt bele igazán. Így aztán Stacy Title egy sablonos horrort rendezett, mely annak ellenére sem képes megijeszteni a nézőt, hogy él a bevált eszközökkel. Van sötétben a szoba egyik végében földre zuhanó fekete kabát, van szeánsz és van elmaszkírozott gonosz is, ám annyira súlytalan az egész, hogy semminek nem érezzük jelentőségét, így nem ijedünk meg, és még csak nem is félünk. Pedig ezt azért elvárhatnánk egy horrorfilmtől.
A színészi játék sajnos vajmi keveset tesz hozzá a történethez, a feszültséghez vagy bármihez, egyedül Douglas Smith szolgál néhány jobb pillanattal. Azt a kérdést pedig, hogy Carrie-Anne Moss és Faye Dunaway miért vállalta a szereplést, inkább nem is firtatom. Az Annabelle (Annabelle, 2014) című film képi világáért is felelős James Kniest operatőr munkáját viszont szeretném kiemelni, hiszen ő megtette, amit lehetett, s igyekezett feszültséggel teli atmoszférát teremteni – nem csoda, hogy néhány beállítás jobban megmaradt bennem, mint a színészek arca vagy maga a végkifejlet.
„Vajon létezik kiút az ördögi gondolatok útvesztőjéből?” – veti fel a kérdést a Bye Bye Man – A rettegés neve ismertetője, s épp ez az a kérdés, melyre maga a film nem ad kielégítő magyarázatot. Remek ötletből született ez a horror, ám a készítők nem mertek elég mélyre ásni. Pedig ha megtették volna, most a Valami követ (It Follows, 2014) és a The Babadook (2014) mellett emlegethetnénk ezt a filmet. Így viszont nem fogjuk.
Értékelés: 40/100
IMDb: 4,2/10
Mafab: NA
