Eszter 
Az idei Oscar-mezőny egyik igencsak megosztó filmje a Carol (Carol, 2015), amit lehet pusztán csak szépnek bélyegezni, lehet ódákat zengeni róla, de egyet nem lehet, szó nélkül elmenni mellette. Todd Haynes igen bátor kézzel nyúl a másság témaköréhez, ily módon Patricia Highsmith regényéből egy olyan alkotást készített, ami a hat Oscar-jelölés közül biztosan bezsebel párat. A Carol jutalomjáték a Blue Jasmine-ért (Blue Jasmine, 2013) Oscar-díjat nyert Cate Blanchett számára, Rooney Mara pedig olyannyira passzol mellé, hogy jobb párost nehéz lenne elképzelni. A Carol társadalomkritikával fűszerezett romantikus dráma, mívesen elkészített köntösbe bújtatva. Egy olyan történet, ami mellett nem szabad szó nélkül elmenni.
Eszter
Biztosan lehetne mással is, de én azzal kezdem, hogy a Carol egy olyan gyönyörű szerelmes film, hogy a moziba szkeptikusan érkező nézők a vége főcím alatt alig bírtak felocsúdni, s aztán néma csendben hagyták el a termet. Nem, egyáltalán nem túloztam. Persze az is lehet, hogy különösen szentimentális társaság körében sikerült megtekintenem a hat Oscar-díjra jelölt filmet, de akkor is kitartok az állításom mellett: az érzéki, szenvedélyes, mégis intellektuális és tanulságos Carol hosszú ideje a legkifinomultabb alkotás, ami olyan szépen fest le egy szerelmi történetet, hogy nemcsak a szavunk, de még a lélegzetünk is elakad.
Todd Haynes, amerikai rendező a Távol a mennyországtól (Far from Heaven, 2002) című filmjével kétségkívül beírta magát a köztudatba, s bár már akkor is egyértelművé tette, hogy bátran mer tabutémákat vászonra vinni, a Carol-lal még magasabbra tette a lécet. A film Patricia Highsmith azonos című, önéletrajzi ihletésű regénye alapján készült, mely 1952-ben igencsak nagy port kavart, s meg kell mondjam, hiába gondoljuk, hogy ma már a leszbikus szerelem kérdésének nincs olyan létjogosultsága, mint az ötvenes években, valójában még korántsem annyira elfogadott egy ilyen kapcsolat, mint lehetne. Todd Haynes filmje tehát ma is legalább olyan merésznek számít, mint az alapjául szolgáló, megjelenésekor csak álnévvel jegyzett, cenzúrázott regény.
A történet az ötvenes évek Amerikájában játszódik. A fiatal áruházi eladó, Therese egy játékvonatot ajánl a középkorú, tehetős Carol-nak, aki a kislányának keres karácsonyi ajándékot az utolsó pillanatban. Szállítást kérve felírja a címét, majd a pulton felejti a bőrkesztyűjét. Az újbóli, áruházon kívüli találkozó azonnal borítékolható. Therese visszaküldi a kesztyűt, Carol köszönetképpen ebédre invitálja, s szép lassan egyre közelebb és közelebb kerülnek egymáshoz.
A fő szálat egy szerelem kialakulása uralja, amit rendkívül érdekessé tesz a két nő karaktere. A húszas éveiben járó Therese egy vérbeli fiatal, aki egyelőre csak sodródik, s a legkevésbé sem uralja az életét. Van egy vőlegénye, ám ő még nem áll készen a házasságra, csupán abban biztos, hogy a fotózással akar foglalkozni, de mindaddig ódzkodik a portréktól, míg meg nem ismeri Carol-t. A jómódú, épp válófélben lévő nő maga a megtestesült elegancia. Megjelenése mindig tökéletes, az élete azonban korántsem az. Férje, Harge közös gyerekük kizárólagos felügyeletét követeli, felesége leszbikusságára hivatkozva. Carol makulátlan jelleme megreped a teher alatt, s olyan mélységet mutat meg, amitől igazán őszinte és fájdalmasan szép lesz a film.
Todd Haynes műve rendkívüli, s nemcsak témáját tekintve merész és különleges. A Carol-t alakító Cate Blanchett korunk egyik legtehetségesebb színésznője, aki magabiztos játékával a film minden egyes percét uralja. Érzéki, mégis visszafogott testbeszéde rabul ejti a nézőt, nemre való tekintet nélkül, ám nem ír le olyan nagy amplitúdót, ami átszakítja a célszalagot a legjobb női alakítás díjáért. Rooney Mara hiteles, bájos Therese-t formál, aki méltó a legjobb női mellékszereplő Oscar-díjra, hiszen a háttérben meghúzódva veszi át az irányítást a történet felett, ami által legalább annyira szól az ő felnövéséről a Carol, mint a szerelemről. A korabeli díszlet, s a kosztümök nemcsak idézik, hanem meg is teremtik az ötvenes évek hangulatát, a zene pedig, nos, a zene. Carter Burwell Oscar-díjra jelölt (és érdemes) filmzenéjéről lehetne mondani, hogy lefesti a kor hangulatát és hihetetlenül érzelemgazdag, ám én csak annyit mondanék, hogy mióta kijöttem a moziból, folyamatosan azt hallgatom, s gondolom, ezzel nem vagyok egyedül.
A Carol egy hiteles, mesteri módon elkészített film. Ilyennek kell lennie egy adaptációnak ahhoz, hogy ne kelljen ismét kijelenteni, ’a könyv klasszisokkal jobb volt’. Tudatos rendezői döntések uralják, lassú folyása igencsak próbára teszi a befogadót, a precízen megtervezett díszlet, s a finoman megkomponált képek pedig szándékosan elidegenítő hatással bírnak, így aztán a néző még akkor sem tud azonosulni a szereplőkkel, ha igazából lenne rá lehetősége. Therese ugyanis eleinte éppúgy szemlélője az eseményeknek, ahogy mi nézők, a képi világ megtervezettsége azonban újra és újra felhívja magára a figyelmet, meggátolva azt, hogy beleolvadjunk a történetbe. Némiképp ez a film negatívuma, hiszen folyamatosan eltávolítva érezzük magunkat egy olyan történettől, aminek be-és elfogadásához elengedhetetlen lenne az azonosulás, annak lehetősége, hogy elképzelhessük, milyen lenne, ha mindaz, ami Carol és Therese között történik, velünk is megtörténne. Edward Lachman legjobb operatőr jelölése azonban nem egy tévedés eredménye, hiszen káprázatos beállításai amellett, hogy folyamatosan fenntartják a távolságot a néző és a történet között, narkotikus hatással bírnak, s tudatosan felidézik bennünk azt az érzést, amit egész egyszerűen úgy hívunk, szerelem.
Értékelés: 80/100
IMDb: 7,5/10
Mafab: 80%
Blackphoenix:
Ha Eszter kritikáját kiegészítem a saját véleményemmel, máris látványosan példázzuk, mennyire megosztóra is sikerült a Carol. A trailer és a hat Oscar-jelölés alapján egy merész alkotásra számítottam, amely kitörölhetetlen nyomot hagy a nézőben, és amely valóban annyira szuggesztív, hogy percekig a hatása alatt tart akkor is, amikor már csak a stáblista gördül lefelé a filmvásznon. Ám az a közel kétórás, valódi tartalom nélküli giccsparádé, amelyet kénytelen voltam végigszenvedni, óriási csalódást jelentett számomra.
Természetesen Todd Haynes filmjének akadnak erősségei, ám ezeknek a száma sajnos elenyésző a rengeteg melléfogás között. A látványvilág és a korabeli kosztümök, amelyek az ötvenes évek miliőjét idézik vissza, tagadhatatlanul nagyszerűen sikerültek, a beállítások pedig igazi szinergistákként segítenek kidomborítani a szépség és a kellem birodalmává avanzsált helyszínek jelentőségét. Mindemellett Carter Burwell zenéje a hab a tortán, amely tesz róla, hogy a néző ne csupán a szemével, hanem a fülével is befogadja a felnőtteknek szóló, élő mesekönyvet. Nem vitatom tehát, hogy a Carol a hat Oscar-jelölésből hármat valóban megérdemelt.
Ez a jól megkomponált háttérmunka azonban – amelyhez hasonlót nem mellesleg még más romantikus drámákban is láthatunk és hallhatunk -, önmagában nem elég. Ez a csapat együtt valószínűleg zseniális rövidfilmet vagy videoinstallációt készítene, ám a teljesítményük kevés ahhoz, hogy a száztizennyolc perces játékidőt elvigye a hátán. Már az első néhány jelenet után érezzük, hogy a profi fotós megelevenedett albumához hasonló képek egyáltalán nem alkalmasak a vontatott tempó, az üres karakterek és a cselekmény teljes hiányának tartós ellensúlyozására.
Cate Blanchett és Rooney Mara hiába nagyszerű színésznők, Todd Haynes filmje szinte semmiféle teret nem enged számukra tehetségük kibontakozáshoz, így gyakorlatilag biodíszletekként kényszerülnek végigasszociálni a játékidőt. Nem elég, hogy a rétestésztaszerűen szétfolyó cselekmény, amelynek nincsen sem jól elkülöníthető eleje, sem vége, nem ad semmiféle alapot vagy hátteret a két fő karakternek, a jellemfejlődésnek vagy a szerelem kibontakozásának jeleit még mikroszkóppal is lehetetlen lenne felfedezni a filmben. Carol és Therese a semmiből jöttek, a semmibe tartanak, és nagyon úgy tűnik, mintha maguk sem értenék egészen, mit is keresnek egymás karjaiban. Semmi valódi vagy életszagú tartalom nem fedezhető fel abban, ahogyan Haynes a leszbikus szerelemhez (sőt talán általában véve a szerelemhez) közelít. Csupán egy unatkozó, negyvenes nőt látunk, akit a forgatókönyv szerint rabul kellene ejtenie az újonnan felfedezett, huszonéves játékbabának. Ám a „szerelem tárgya”, Therese tulajdonképpen annyira semmilyen, és olyan mértékben képtelen akár egyetlen önálló gesztusra, hogy egyáltalán nem csodáljuk a kémia látható hiányát. Maga, a sokat emlegetett szexjelenet is teljesen randomszerűen következik be, anélkül, hogy bármiféle jelet kapnánk a két nő közötti vágy fellobbanására, így bármennyit és bármilyen beállításból mutat is a kamera, egyáltalán nem lehet merészségről beszélni. Maximum az első félórában van némi sajátos varázsa ennek a fajta éteri lebegésnek, a film további részében azonban mérhetetlenül idegesítővé válik az ok-okozat nélküli univerzum. Az olyan következetlenségeken pedig, mint, hogy mégis mi célból rendeznek be elnöki lakosztályt egy vidéki, útszéli motelben, már csupán fáradtan forgatjuk a szemünket. A két nő mellett néha-néha feltűnő férfi karakterek mérhetetlen ostobasága ráadásként csak tovább rontja az egyébként sem túlságosan rózsás helyzetet.
Így utólag tehát döbbenten szemlélem a legjobb női főszereplő- és mellékszereplő jelölést. Cate Blanchett és Rooney Mara korábbi káprázatos teljesítményét összemosni a mostani, felejthető alakításukkal olyan, mintha senki nem merné kimondani, hogy meztelen a király, akinek a ruhája (amely esetünkben a kifinomult hang-és látványvilág) körül olyannyira nagy volt a hűhó. A legjobb adaptált forgatókönyv-jelölés pedig sajnos valószínűleg sokak kedvét elveszi Patricia Highsmith regényének elolvasásától.
Értékelés: 35/100
IMDb: 7,5/10
Mafab: 80%
