Duba Dániel 
Pár éve már, hogy Josef Fares, svéd filmrendező, a Starbreeze Studios berkein belül elkészítette első játékát, a kellemesen sikerült Brothers: A Tale of Two Sons-t. Ebben két testvért irányítva kellett akciórészekkel megtoldott feladatokon túljutnunk egy pofásra sikeredett fantasy környezetben. Ámbár a játék leghangsúlyosabb része volt a két szereplő együttes irányítása, és az ezt kihasználó közös feladatmegoldás, teljes egészében single player játékélményt nyújtott, hiszen mindkét karaktert egymagunknak kellett irányítanunk. Fares legújabb alkotásában már továbbfejleszti ezt a koncepciót, és azt egy az egyben két valós játékos multiplayer co-op együttműködésére hegyezi ki, érdekes dimenziókat adva így a játékélménynek. A műfaj megmaradt akció-kalandjátéknak, a sztori viszont ezúttal két törvényen kívüli bűnöző szökése és bosszúhadjárata körül kulminálódik. Az utóbbi idők legérdekesebb játékának ígérkező A Way Out nem okozott csalódást.
Mivel nem vagyok túl járatos a multiplayer játékokban, A Way Out se nagyon csiklandozta meg a fantáziámat, mikor láttam, hogy tulajdonképpen nincs benne single player mód. Aztán később rá kellett jönnöm, hogy ez csak félig-meddig igaz. A Way Out egy hagyományos történetközpontú akció-kalandjáték, a sztori viszont egyszerre két irányítható karaktert von be a játékba, teszi ezt meglepően szórakoztató módon. Mindegy, hogy a haverod a kanapéd másik feléről, vagy egy másik kontinensről csatlakozik a játékba, az elkövetkezendő bő hat órában egymásra lesztek utalva, a szökés és az azt követő zűrös leszámolás pedig csak akkor fog működni, ha a két játszható karakter, Vincent és Leo, sikerrel küzdik le a különböző hátterükből adódó ellentéteiket, és fordítják azokat a közös céljaik szolgálatába.
Ez úgy jelenik meg a játékmechanikában, hogy miután a két játékos döntött, melyikük lesz Vincent, és melyikük Leo, osztott képernyőn követhetjük nyomon a saját és a társunk mesterkedéseit egy időben. Az összeismerkedésüket a börtönben, a szökés tervezgetését és kivitelezését, majd pedig az azt követő – olykor meglepően érzelmes – hajtóvadászatot és bosszúhadjáratot. Ez sok feladatnál kifejezetten megkönnyíti a közös munkát, mint például, amikor az egyik jelenetben valaki az őröket tartja szemmel, a másik pedig addig egy fémreszelővel dolgozik a szökés gyakorlati megvalósításán. Sok esetben az osztott képernyő aztán egybecsúszik, hogy egy filmszerű bejátszásnak, vagy egy quick-time eventnek adjon helyet a képernyőn.
A két szereplő eltérő jellemét, és az ebből adódó komikus helyzeteket a játék igyekszik kiaknázni, tulajdonképpen a co-op mellett megadva a játékélmény másik legszórakoztatóbb elemét. A különböző akadályokat többféleképpen megoldhatjuk, attól függően, Vincent vagy Leo módszerével kívánunk élni az adott helyzetben, így ajánlott legalább a kétszeri végigjátszás. Látványban a A Way Out nem mozgat komoly erőforrásokat, cserébe viszont egyszer sem döccen meg, legyünk akár nyílt terepen a hegyek között, vagy egy falak határolta repülőgép hangárban. A környezet emellett tele van szórva interaktív elemekkel, amik színesítik az egyébként sajnos meglehetősen klisésre sikerült narratívát. Persze megijedni nem kell, a sztori korántsem unalmas, egyszerűen csak nem szolgál semmiféle újdonsággal. Ezen kívül számtalan mini-játék gondoskodik arról, hogy ne csak végigrohanjunk a történeten, hanem néha megálljunk kicsit felfedezni. Darts, videojáték, baseball, kosárlabda, amit csak el tudsz képzelni, természetesen úgy beleszőve a helyszínekbe, hogy ez ne lógjon ki a történetből, és ne törje meg a játékmenet filmszerűségét.
És ha már a filmeknél tartunk, A Way Out ügyesen és tolakodástól mentesen idézi az olyan klasszikusokat, mint A remény rabjai, a Szemtől szemben, vagy a koreai Oldboy. Az egész játékra amúgy is jellemző a filmszerű látvány és narratíva, mely így a kicsit rövid – bár tartalmas – hat órás játékidőt egy megtorpanások nélküli, szünetmentes mozis élménnyé emeli. A kórházból menekülős rész például az egyik legemlékezetesebb akciójelenet az utóbbi időből, vágás nélkül, első osztályú operatőri segédlettel, mindez a hasonló játékok büdzséjének töredékéből.
Van miért dicsérni tehát a játékot, már csak azért is, mert a pénztárcabarát ára mellett bárkit teljesen ingyen be lehet hívni a játékba, így elég csak egyvalakinek megvenni azt, utána már tetszőleges számú barát és ismerős részesülhet a jóból (PS Plus előfizetésre viszont szükség lesz, mindkét oldalról – Playstation rendszer esetén). Egyedül az utolsó fél órába tudnék igazán belekötni, hiszen ott van pár dolog, aminek morális aspektusaival nem vagyok teljesen kibékülve. Aki esetleg játszott már a játékkal, ne fogja vissza a véleményét, és ossza meg a cikk alatti komment szekcióban, gigantikus spoiler felirat után, természetesen.
Bízom benne, hogy ezt a fajta játékmenetet több stúdió is felkarolja a jövőben, és ez a remekül sikerült alkotás csak a kezdet volt. Egy mikrofonnal ellátott fülessel, folyamatos pofázás, anyázás, röhögés és csatakiáltás kíséretében az élmény óriási, A Way Out egyedi játékmechanikája pedig egyértelműen arra biztat, oszd meg ezt az élményt másokkal, hiszen erről szól ez az egész.
Végigjátszva egy PS4 Pro-n.
